?

Log in

 
 
20 August 2016 @ 07:34 pm
A rózsabogarak nem sírnak 1. könny  
Íme, a Rózsabogarak első szeletkéje. Ebben, a négy nézőpontból csak kettő szólal meg, a Rivers testvérek. Hamarosan érkezem a másik kettővel. Jó szórakozást!~



„Angyal voltál, megmentő angyalom. Nevettél,
az égtől bátorsággal áldva; míg én
a sós tengerbe sós könnyeket ejtve
zokogtam a csapástól; te emelted
türő erőmet ujjá, hogy megálljak
akármi ellen”

Shakespeare Vihar (Babits Mihály fordítása)




S l o a n e                                                                                     


Hiszem, hogy az életben mindennek jelentése van. Semmi nem történik véletlenül. Az összes kavicsnak – legyen az bármilyen apró, gömbölyű, vagy repedezett – kijelölt helye van a maga sóderkupacában

A sajátom Erynnisville szívében hever, és ez a halom alátámasztja a korábbi állításomat: az életben, bizony, mindennek jelentése van. Erynnisville ugyanis – ha hívhatom tősgyökeres helybeliként –, Dél–Pennsylvania ragyogó ékköve. A kisváros mindössze háromezer–kilencszáz lelket számlál; építészetét tekintve a romantikus művészet csipkézi falait. Egyedülálló földdarab ez; kupacunk zsebkendőnyi piedesztálja. A neogótikus templomokat, az egzotikus köntösbe bújt pályaudvart, szerpentines utak mentén révedező angyalszobrok kötik össze.
Egészen pontosan három.
A csaknem kilencven éves, erynnisville–i Helené néni görög származású. Meggyőződése szerint a város alapítóival hajózott az amerikai partokra, s városunk egyedi neve is az ő népével kapcsolható össze. Az erinnüszök – szavalta Helené a maga karcos, rozsdás hangján –, igazságosztó istennők a görög mitológiában. Ártatlanul kiontott vér, Gaia és Uranosz gyermekei, akik halandók panaszára a tébolyba kergették kiszemelt áldozataikat. Kisiskolásként a bátyámmal egymásba kapaszkodva hallgattuk az agg néni áporodott mítoszait. Manapság csak legyintünk rájuk, holott akkortájt személyesen jártunk utána a három démonnak. Tarisznyánk csalhatatlan bizonyítékokkal telítődött a nyomozás során. A mi angyalainknak nincsenek kígyóvá tekeredő hajuk, denevérszárnyuk, vagy fekete testük. Karcsú derekuk finom szögben hajlik, karjuk kecses mozdulatban nyújtózik el. Tekintetük nem bosszúról, jobbára mennyei békéről mesél.
Erynnisville erinnüszei tehát valódi angyalok, akik vigyáznak ránk, figyelnek bennünket; nem azért emelték őket a város három kiemelt pontjára, hogy bíráskodjanak felettünk.
S, ha már nevek, és azok jelentései: a sajátom sem éppen elhanyagolható Erynnisville–é mellett. A Sloane finom szavakkal körülírva sem szokványos, vagy gyakori. Hangzása kemény, maszkulin, kissé barátságtalan. Az általánosban rendszeresen hecceltek vele. A srácok túl ridegnek, a lányok pedig – akik már akkor is sokkal kegyetlenebben voltak –, egyenesen gusztustalannak titulálták. Persze, van benne igazság. A Sloane nem olyan lágy, csilingelő hangzású, vagy előkelő, mint a Catherine, az Elizabeth, vagy a Charlotte.
Viszont egyedi.
Jobbára éppen ezért szeretem a várost, amiben élek. Mítoszok, és legendák egy név mögött, amiknek számos rejtély tulajdonítható.
Igen! Hiszem, hogy mindennek jelentése van az életben. Semmi nem történik véletlenül. Az sem, hogy ősszel az ismerőseim jegyzéke egy új – az előbbiekhez méltó – névvel gyarapodott.

*

– Ez így megint nem csíkos, Loanie – Zack szakértőn kocogtatta a körmével az üvegpohár falát. A karamellszínű tejeskávé lomhán, és – valóban –, csíkos gallér nélkül fröccsent a pultra. A bátyám lecsípett egy kockát a papírtörlőből, hogy fontoskodón feltörölje. Kihasználtam az alkalmat, és megforgattam a szemem.
Zack már csak ilyen volt: komoly és felelősségteljes. Kölyökként persze nem követte ilyen vaskalaposan a szabályokat, viszont a harmincas éveihez közelítve jobban hasonlított apánkra, mint azt hinni véltem. „Ezt így Loanie, azt úgy, amazt meg emígy”, és különben is: „én jobban tudom”, hiszen „én vagyok az idősebb, a megfontoltabb!” Megfontolt egy fenét! Zack–hez fogható csirkefogó nem látott még napvilágot Erinnysville–ben, és bátran állíthatom, hogy nem is fog. A két haverjával, Noah–val meg Isaac–kel a vész hátán nyargaltak; megülték a gerincét, és meg sem álltak, ameddig a tornádó tölcsére magába nem szippantotta őket. Ha rendőr vagy mentőautó szirénája visított fel az utcán – ami egyébként nem volt jellemző a békés Erinnysville–ben –, a helyiek rögvest sóhajtottak „á, csak megint Zack Rivers, meg a bandája” – mondták.
A régi Zack után azt hiszem érthető, miért üdvözlöm holmi marslakóként ezt a mostanit.
– És? – Fülemhez húztam, majd leejtettem a vállaimat. – Ugyan, mi a különbség?
– A különbség – kezdte kioktató hangnemében, amitől szokás szerint a hideg futkosott a tarkómon –, hogy ez így nem latte macchiato, hanem sima latte. – Oldalra billentette a fejét, mint apánk a nagy monológja közben a tanulásról, a jó jegy fontosságáról. Ami ezután következett szakasztott úgy hangzott, mintha apu előtt gubbasztanék a kanapén. – Érted már?
Horkantottam egyet, majd lábujjhegyre emelkedtem, és tiszta pohár után nyújtózkodtam a polcon.
– A kávé az kávé – vallottam makacsul. Zack belecsípett az orrnyergébe, mielőtt friss kávébabokat hintett az őrlőgép tölcsérébe. – Tök mindegy, hogy milyen flancos néven nevezzük. Hab, nem hab, csík vagy nem csík – Az egzotikus országokról készült plakátok meg–meglibbentek a tapétán az érvelés, na meg a heves gesztikulálás során.
Zack keresztbe fonta a karját maga előtt, aztán a pultnak feszült. Ezzel jelezte, hogy várja a befejezést, én pedig nem késlekedtem.
– A vendég egyszerűen fogja – Magamhoz vettem egy színes keverőpálcát, és körkörös mozdulatokat végeztem vele, mintha varázsolnék –, két perc alatt összekutyulja a kanállal az egészet. Fogadok, nem is veszi észre, hogy van–e csík középen vagy nincs.
      Zack mély levegőt szippantott a vád nyilatkozatának felterjesztése előtt.
– Nem csak az a lényeg, hogy a vendég észreveszi–e – szólt. – Hanem, hogy olyan munkát adj ki a kezeid közül, amire büszke vagy. Amit nem hozhatnak vissza azzal az indokkal, hogy elégedetlenek. – „Érted már?” – fűztem hozzá magamban, de végül nem érkezett a várt szállóige. Ezúttal annyira felmérgesíthettem, hogy alighanem megfeledkezett róla.
A következővel zárta a félidőt:
– A legkomolyabban – A kassza irányába pördült, és szortírozni kezdte az aprót az egyik rekeszben –, néha nem is értem, miért dolgozol baristaként.
      Nos, a „legkomolyabban”, ezt én sem értettem. Illetve a felét mégis, ami valójában pofonegyszerű: mert muszáj. A kávézót a szüleinktől örököltük, így az érettségi után – és sokszor közben is – mi gondoskodtunk róla. Anya hat éves koromban, apa pedig tavaly előtt hagyott magunkra bennünket. A családi gépezet nem állhatott meg. A Rivers testvéreknek nem volt választásuk, hát tették, amiben a legjobbak voltak. Összefogtak.
Zack bolondul az üzletért, és tulajdonképpen én is, de jobban belegondolva azt szeretem, ha valaki nekem készíti el a kávét, nem pedig fordítva. A barista munka – ahogy kedves bátyám is szóvá tette – nem illett hozzám, viszont kispadra ültetett, ameddig kitalálom, hogy mit szeretnék kezdeni magammal. Folytassam az iskolát egy olyan szakon, amit csak beikszeltem a jelentkezéskor, vagy valami mást keressek?
Nem tudom; de éppen elég mennyiségű tejet fogok felgőzölni, ameddig végső elhatározásra jutok. Addig itt van nekem Zack, aki fáradhatatlanul küzd értem, miattam, és velem.
A bejárat fölötti órára pillantottam. A kávébab formájú mutatók hegyes szöget zártak össze. Fél nyolc; korán volt még, így teendő szűkében belebújtam, és a derekam köré csavartam a zöld kötényemet. Zack filter lepedőn áztatta a különleges bánásmódot igénylő kávékülönlegességeket, majd kihúzott egy sámlit, és végre megpihent. Derékmagasságból pislogott rám; így már nem tűnt olyan zsémbesnek. Fürtös, barna haja kacéran hullámzott a füle mögött; gesztenyebarna szemei – amit mindketten anyánktól kaptunk – megnyugvással, bizalommal töltöttek meg.  Se több, se kevesebb nem volt annál a csibész fiúnál, aki régen volt; akihez minden alkalommal odabújtam, és sosem eresztettem volna el.
– Van programod az estére? – érdeklődött, nekem pedig megfeszült az arcom. A poharak csilingelve koccantak össze a fülüknél, amint kiemeltem őket a mosogatógépből.
Ismertem a kérdést, Zack is tudta a válaszom, mégis vette a fáradságot, hogy újra, és újra elszajkózzuk a közös délelőttökön. Az őrületbe kergetett. Immár a legkevésbé sem kívántam magamhoz szorítani, annál inkább a daráló alá tuszkolni a fejét.
– Hogyne – Tinédzserkori jó barátnőmet, irónia kisasszonyt hívtam segítségül a társalgás további részére: – Mike jön értem hatkor – Mutató ujjammal indítottam a számlálást, majd a többit is a játékba szólítottam csak a móka kedvéért –, őt váltja fél nyolckor Xavier, de ha nem mutat semmi izgalmasat, akkor Pete még mindig mentheti az estét – Színpadiasan fintorogtam. – Szóval ne lepődj meg nagyon, ha ő kísér haza éjfél előtt.
– Jaj, Loanie – hitetlenkedett Zack, majd egy pajkos mosolyt is megelőlegezett számomra.
– Mi van? – tártam szét a karom. – Te kérdezted.
– Tudom, nem a tesód az, akivel beszélned kell erről – Egyre kerülgette a forró kását, de tovább lopta a pillanatot azzal, hogy zavartan végigdörzsölte a tarkóját. Vastag bicepszei megfeszültek a mozdulat közben –, főleg nem a bátyáddal.
– Ha tudod, akkor mi a pokolért erőlteted?! – szegeztem neki a kérdést, mire felkelt a székéről. Közelebb lépett, így ismét két fejjel magasabb lett nálam. Nem tudom direkt vagy sem, de ezzel is csak a fölényét, a nyert éveit fitogtatta.
– Mert… – látszott rajta, hogy küzd a szavakkal. Nem akart megbántani, hát a segítségére siettem, ahogy ő tette, amikor felborultam a kerékpárral.
– Mert rajtad kívül nem beszélek sok emberrel – Kelletlenül bólintott. Hálás volt a mentésért, de ez csak további benzinnel pumpálta fel a lelkesedését a téma iránt.
– A legőszintébben, Loanie – Puhán a vállamra tette a kezét, ami nem volt kis teljesítmény egy olyan fizikumú sráctól, mint a bátyám. – Más csajok állandóan a barátnőikkel csavarognak. Pletykálnak, vásárolgatnak, moziba mennek. – A gyomrom émelyegni kezdett, de ő csak folytatta.
–  Te viszont vagy velem lógsz, vagy a srácokkal – Eltöprengett, aztán ő is áruba bocsájtotta a híres Rivers humort: –, vagy a srácokkal, és velem...
      Lufivá fújtam az arcomat. Csücsörítettem, és az összegyűlt levegőt a bátyámra szabadítottam. Nevetett, majd a vigyor maradékával a száján tovább kísérletezett:
– Mulass végre – Megmarkol a vállamat, és finoman rázogatni kezdett. Ettől már nekem is mosolyognom kellett, pedig csöppet sem találtam mókásnak az indítványt. – Törj össze néhány szívet. Szeretnék bemosni pár szerencsétlennek, aki szemet vet rád, hogy végre igazi bátynak érezzem magam. – Ennél a résznél nem tehettem róla, bármennyire harcoltam ellene, gyöngyözve kacagtam.
– És mit javasolsz, miről trécseljek a csajokkal? – Grimaszoltam. – Azt sem tudom, mik a csajos dumák.
– Rá se ránts, meginterjúvoljuk Noah–t – Az elmés javaslatra friss nevetés szakadt fel mindkettőnkből. A trió említett csábmestere sosem volt egyedül. Ha munkába állt, ha focizott, ha sétált, egy nő biztos rajta csüngött. Amennyiben mégis afféle katasztrófa adódott, hogy fél napig szögre akasztotta a bakancsot, akkor nálam is bepróbálkozott, de Zack módszeresen rendre utasította.
– Oké – egyeztem bele, aztán ismét irónia kisasszonyba karoltam: – Ha Mr. Casanova nem tud előrukkolni semmi használhatóval, akkor még mindig kiránthatom a kalapból a zaftos bezazult kártyát.
      Zack ezúttal nem nevetett. Egy kósza ajakrándulás sem suhant át az arcán. Lesütöttem a szemem, mint kislányként, ha csentem az eldugott csokijából.
Ez alkalommal túlfeszítettem a húrt.
– Nem szeretem, ha azzal viccelsz – jelentette ki feleslegesen.
Még mindig azt képzelte, nekem, az érintettnek könnyebb szembesülnöm „azzal”. Loanie parányi gondja, amiről nem beszélünk nyilvánosan. Loanie csip–csup nyűgje, ami annyira jelentéktelen, hogy egyenesen tabunak számít. Olyan hamis tagadásban voltunk, mint alkoholista az ital iránti szomjával.
      Zack a jobbjával – amivel korábban a vállam szorította –, az egyik polcon tapogatózott. Ujjhegyeit a fahéjas zacskó fölé tartotta, majd óvatosan belemarkolt a finom porba. Mire észbe kaptam, addigra revansot vett a fújásért, és az arcomba söpörte a csípős felhőt.
Köhögtünk és nevettünk egyszerre, de nem tudtam eldönteni, hogy a fahéjtól, vagy valami egészen mástól folydogáltak olyan kitartóan a könnyeim.
– Ne húzz fel, mert megjárod, kölyök – Borzolni kezdte az amúgy is kócos fürtjeimet. Méltó elégtételre készültem, amikor a reggel első énekét a vette ajkára az óra alatti szélcsengő.
      Mielőbb rendezni akartam a gyűrött uniformist, és lerázni a szövetről fahéjfüggönyt. Az arcommal felesleges volt bíbelődni; úgyis annyi szeplő pettyezte az orromat, hogy egy barna pamacs ide, vagy oda, már igazán nem számított.
      Megpördültem, hogy illően köszöntsem az első vendégünket. Kidörzsölgettem a csípést a szemeimből, és egy sötét paca kezdett körvonalazódni előttem. A látásom percről percre javult, de a folt nem vált színessé, csak vastagabb kontúrok vázolták az oldalait.
A sziluett egy magas, szikár alakot itatott körül. Kiállása olyan volt akár egy szarvasé. Nemes, elegáns, és méltóságteljes. Ellentétek fura elegye: sérülékeny, mégis szívós. 
A srác egyidős lehetett Zack–el; nyurgább testalkatából adódóan fiatalabbnak, vonásai miatt mégis korosabbnak látszott tőle. Fekete bőrdzsekit, kötözős bakancsot, szürke pólót, és sötét farmert viselt. A mokkaszínű haja szigorúan keretezte a sápadt bőrt az arcán. Opálzöld szemein kívül egyáltalán nem viselt színeket, azok a megkapó, jeges íriszek mégis olyan áthatón, olyan mélyen fürkésztek, mintha ismernék minden titkodat, az összes félelmedet.
Beleborzongtam, pedig nem ez volt az első alkalom, amikor Aiden Kelly a kávézónkba látogatott.


Z a c k                                                                                            


      És íme, itt van ő. Rémálmaim megtestesítője, bajaim legfőbb okozója. Aiden Kelly. Ha csak meglátom, ha csak ezt a nevet hallom, hányinger fog el. Az első találkozásunk óta az a benyomásom, hogy nem üdülni érkezett Erinnysvillebe. Minket akart kínozni; pontosabban engem. A legőszintébben, elég csak vetni rá egy pillantást! Maga a dögvész, a rosszhír, a csapás. Anyuci meg nem értett, emós magzata, akit kitaszított a világ. Aki sötét göncökbe öltözik; gyásszal hirdeti az összes nyűgjét. Nyavalygását erőszakkal dörgöli a képedbe, de nem vált ki belőled egyebet, mint megvetést.
Kelly lett Erinnysville saját címerállata; egy koszos varjú. Károgva terjesztette a pusztulást, valahányszor felbukkant. Egy vírus, aki azon a balszerencsés novemberben a városunkba tolakodott.
Apa halála óta folyamatosan harcoltunk Loanieval, hogy megtartsuk az örökségünket. Én magamra vállaltam a koordinálást, a húgom pedig nem kezdte el a főiskolát, hogy munkába állhasson. A lelkesedés azonban kevés. Befektetésre, egy jó patronáló segítségére volt szükségünk, ha nem akartunk eladósodni. Amikor a barátok, és a rokonok már nem tudtak támogatni, varjú szállott az águnkra. Kelly pontosan két hónapja, ugyanígy, ugyanebben az órában, esőtől ázva törte ránk az ajtót. Azt mondta – vagy inkább ellentmondást nem tűrőn közölte –, kiadó helyiséget keres a (szerinte antik, szerintem hulladék) könyvesboltjának, a mi kávézónk pedig éppen megfelel erre a nemes célra.
A felvetésről hallani sem akartam! Nem fogom a szüleim tulajdonát, amiért én is, és a húgom is olyan keményen küzdött egy rátarti, tenyérbemászó halálmadárnak adni! – szögeztem le. Sloane – aki mindig higgadtabb vérmérsékletű volt, mint én – az osztozást javasolta. „Mit szeretnél” – kérdezte akkor –, „valaminek a felét, vagy a semmi egészét?” Isteni szerencse, hogy ebben anyánkra hasonlított! Az első sanszot választottam, pedig nem akartam Kellytől függni, vagy az adósa lenni.
A fickó ambiciózusnak tűnt; alig száradt meg a tinta a szerződésen, máris polcokkal, súlyos dobozokkal töltötte meg a rusztikus, favázas épületet. Loanie nem ismerte be előttem, de kedvére volt a vérfrissítés. Szeretett olvasni, szerette a könyveket, és szerette annak az ötletét, hogy szavakkal töltse fel a megüresedett sávokat. Nem bántam az örömét, ameddig az kizárólag a papírokig, borítótól borítóig terjedt.
Az „A” betűtől a „K”–ig, hogy egész pontos legyek. Sosem érintve egyiket, vagy a másikat.
– Látom a Rivers testvérek keményen dolgoznak – vetette oda mellékesen Kelly, aztán a körasztalra vágta a táskáját. Feltehetőleg a saját kasszájának a kulcsa után matatott benne.
      Sloane megremegett mellettem. Gyűlöltem a keddeket. Ilyenkor a húgom egyedül állta a sarat a pult mögött, délután pedig egy középiskolás leányzó váltotta őt. Nem rajongtam a plusz beosztottért, de diákokat olcsóbban tudtuk alkalmazni, Loanie pedig heti kétszer tanácsadásra járt, így kisegítőre szorult ezeken a napokon.
Mihelyst sikerül megszedni magunkat – határoztam el –, együtt vihetik a műszakot!  Valósággal beleőrültem, hogy a húgomat kettesbe hagyjam a sötét fertőzéssel, aki mindenkitől elszívja az életkedvet. De ez csak átmeneti – mantráztam. Amikor már nem lesz szükségünk Kellyre, és nekem sem kell másodállásban melóznom az autóműhelyben, minden helyrebillen.
Így kell lennie.
– Mi legalább nyitásra érkeztünk, Kelly – Sloane az oldalamba könyökölt; így javasolta, hogy fogjam be a számat. A fekete rontás sosem lesz a főnököm; akkor se, ha a húgom szerint annak illő tekintenünk őt.
– A kedd nem a te napod – Az örökös okoskodásától bizsergett a tenyerem, így jobbnak láttam ökölbe zárni. Kár lenne a puccos fenyőburkolatért!
– Nekem jött segíteni – kelt a védelmemre Loanie. Ettől még nagyobb haragra lobbantam. Nem neki kell megvédeni engem, hanem fordítva. Kelly nem érdemel magyarázatot. Nem tartozunk semmivel; főleg nem Sloane.
– Miben? – vonta fel a szemöldökét Kelly. Nem a húgomhoz intézte a szavait, hanem rögvest hozzám. – Nem tudsz lefőzni egy kávét egyedül?
      Meglódultam, de a kiszolgáló pult, és Loanie is az utamba álltak. A húgom kétségbeesetten csimpaszkodott a karomba; könyörgő pillantásokkal esdekelt a távozásomért.
      Nyeltem egyszer, kétszer, sokszor. Meg kellett tennem, de nem sokáig. Eljön még az én időm, Aiden Kelly! Lesznek olyan keddek, amikor nem állhat közénk a sem testvérem, sem holmi bútordarab. Egy nap visszafizetem a kölcsönt, de a kamat messzire kerget Erinnysville határától.
*

– Másnapos vagy? – indított köszönés helyett Noah. A cimborám már átöltözött a piszkos árnyalatú – Loanie biztos tudná a helyes megnevezését ennek a színnek –, kezeslábasba, amit munkaruhaként kaptunk a műhelyben. Intettem neki, aztán ingerülten lehúztam a mellkasomról a pólómat, hogy én is átvegyem az uniformist.
– Szarul nézel ki – állapította meg Isaac. Egy elhasznált gyufaszálat rágcsált a szájában, miközben balról csatlakozott. Végtére is – beszéltük meg sokszor –, minek ellenség, ha az embernek vannak legjobb haverjai, nem igaz? – Mi bajod? Átment rajtad egy úthenger? – Ennyit Isaac–ről, az örök mókamesterről. David Letterman[1] elbújhat mögötte!
– Kelly – foglaltam össze tömören, mire a fiúk jelentőségteljes pillantást váltottak, s egyszerre megértettek mindent.
– Figyu, öreg – vakargatta a tarkóját a jó öreg Isaac, amitől olajos csimbókokká gubancolódott a haja –, a nőügyeid egyre vészesebb méreteket öltenek. – Noah az elfojtott röhögéstől remegett, de azért még tartotta magát.
– Na ja – kontrázott. – Ennek már a fele se tréfa. Mondd meg annak a Kelly bigének, hogy ne túráztasson annyit, mert velünk gyűlik meg a baja!
Noah önelégült képébe vágtam a gépzsíros kendőt, mire egyikük sem fogta vissza magát. Dallamosan felröhögtek, a főnökünk, Mr. Newman, pedig szúrósan méregetett bennünket az üvegablak túloldaláról. Összekaptuk magunkat, és némi komolyságot tornáztunk az arcunkra.
Egy igazi szépséget, egy csaknem negyven éves,Corvette párducot strázsáltunk körül. Ez volt az idei legnagyobb fogásunk. A tulajdonosa megszállott gyűjtő; egy halom zsetont ígért, ha rendbe pofozzuk a kicsikét. A fiúk elismerőn méregették a hölgyeményt: a szövethuzatú tetőt, a lekanyarított formákat, de én tettlegessé emeltem a csodálatom, és végig is simítottam az áramvonalain.
– Csak egy szavadba kerül – kanyarodott vissza az előző témánkhoz Isaac, miközben bedugta a fejét a letekert ablakon, és kiemelte a szerszámosládát az anyósülésről. – Tudod – noszogatott, amikor látta rajtam, hogy már elvesztettem a fonalat –, hogy Kelly–n hajtson át egy úthenger. Egy füttyentésed elég.
– Még nem – legyintettem, aztán összekapcsoltam a csatokat az overállon. – Szükség van rá.
– Biztos van rá valami mód, hogy kipenderítsd onnan – lelkesített. – Patkányméreg, miegymás.
– Meg azon kívül sok más is opció – értettem egyet. – De az összeshez pénz kell.
– Előbb utóbb meglesz a zsozsó is, ne izgulj – lapogatta meg a hátamat Noah.
„Hát persze!” gondoltam. „A zsozsó meglesz”, ezzel nincs különösebb balhé. Csakhogy annak a pénznek egyéb helye is akad a kávézó kasszáján kívül.
      Nem szeretjük reklámozni…. rendben, én nem szeretem reklámozni, de Loanie beteg. Illetve nem! Nem ez a helyes meghatározás. Gondjai vannak. De manapság kinek nincsenek?! Ezért nem szeretem említeni a témát. Ha én sem tudok logikus magyarázattal előrukkolni, mások hogyan fognák fel?!
Csak egy idősebb, egy báty érti meg igazán, mit érzek. Csak mi tudjuk milyen, amikor az a kicsi, sokszor bosszantó, nyafka lányka a farmerunk szegélyét cibálja tanulás közben. Mi ismerjük, hogy nem lehet csak úgy szabadon focizni vinni a srácokkal, mert a végén még ne adj’ isten összetöri magát, vagy bepiszkolja a hófehér ruháját. Tudjuk, milyen odaadni a táblás csokink utolsó kockáját, mert a szüleink ránk parancsoltak, hogy tegyük meg, de leginkább… mert a könyörgő, angyali szemekbe temetkezve mi sem határoztunk volna másként. De mi vagyunk a címer nélküli védelmezői is ennek a teremtménynek. Vér a vérünkből, hús a húsunkból, aki sebezhető. Sokkal sebezhetőbb, mint mi vagyunk. Sokkal sebezhetőbb, mint bárki más a bolygón. Úgy értem, ha mi nem oltalmazzuk, akkor ki teszi meg helyettünk?! Bármelyik sarkon veszély leselkedhet rá, s nincs az a lovag, szuperhős, természetfeletti lény, aki alkalmasabb lenne a feladatra, hogy a penge útjába vetődjön nálunk.
Sloane különleges lány. A legtutibb vagány csaj, akit ismerek. A legkomolyabban. Mégis… attól a naptól kezdve, hogy öt évesen először a karomba kaptam, az a benyomásom, mintha minden porcikája üvegből volna. Mint azoknak a rovaroknak a szárnyai, amiket kölyökként Noah–val és Isaac–kel fogtunk befőttes üvegbe a folyóparton. Elég volt egyetlen óvatlan pillanat, és máris: ropp! Finom porrá zúztad a kis élőlényt. Loanie pedig örökösen kutatta a bajt. Talán nem önszántából, nem direkt, mégis rátalált. A játszótéren, a konyhában, az iskolában. Tulajdonképpen bárhol, ahova betette a lábát. Nekem pedig kötelességem volt kabátot tartani a feje fölé, amikor odakinn eleredt az eső; fogócska közben lesni, hogy el ne essék.
A kócos hajú lányka – aki bringázás közben a hátamra tapadt, és erősen szorította a derekam, miközben kacagva kiabálta: „gyorsabban, még gyorsabban Zack!” – felnőtt. Már nem kéri apám, hogy kísérjem haza suli után; nem parancsolja, hogy vigyem helyette a balett felszerelését. A szokások nehezen múlnak; talán éppen ezért hívjuk így őket: egészen mélyre fúrják alá magukat.
      Azt hiszem, tíz éves korában kezdődött. Anyánkat négy éve eltemettük, Sloane pedig nem vágyott a korabeli lánykák társaságára. Ideje nagy részét a srácokkal, és velem múlatta. Félreértés ne essék, nem bántuk a kis potyautasunkat! Felváltva cipeltük a hátunkon; megtanítottuk kacsázni, snapszerozni; minden olyan tevékenységre, amit elengedhetetlennek gondoltunk. (Isaac még a káromkodást is a tananyagba építette, s amint tudomást szereztem erről, fél Erinnysville a velőtrázó üvöltésemtől zengett.) Rövid idő után viszont éles határ feszült a fiúk, és a lányok közé. Az érdeklődésünk megváltozott; mi jégkrémezés helyett a szoknyák után csorgattuk a nyálunkat, Sloane pedig – érthető módon – nem tarthatott velünk. Isaac sokszor keveredett bunyókba, Noah szomját képtelenség volt csillapítani, és a legőszintébben megmondva én sem voltam szent. Ha kellett valami, hát elvettem. Ököllel, erőszakkal; sokszor mindkettővel.
Loanie–nak persze nem szabadott ismernie a bátyja efféle oldalát. Ráparancsoltam, hogy maradjon otthon, sokszor mégis a nyomunkba szegődött. Az egyik ilyen bújócska csúnyán végződött. Olyasmit láttam Sloane szemében, amit nem akartam; amitől mindig is tartottam.
Könnyuszályt húzott maga után, miközben hazafelé rohant, hogy beáruljon bennünket az apánknál. Szaladtam, siettem utána, de nem voltam elég gyors. A baj és Loanie is jobban vizsgáztak nálam a futás során. Már a léckerítésünk előtt járt, amikor hátrapillantott a válla fölött. Feltehetőleg ellenőrizni akarta, mennyi az előnye velem szemben, és akkor… csatt! A lakkcipőjének orra a járdaszegélynek ütődött, az aprócska test pedig kiterült a betonon.
Az utolsó métereket lassan, szinte hanyagul tettem meg. Nem akartam látni a baleset eredményét.
Sloane mozdulatlanul feküdt, tagjai ernyedten pihentek a teste mellett. Arca kisimult, mint azoknak a babáknak, amikkel sosem szeretett játszani. Fölé hajolva, a szívverése után kutatva, azt hittem, ez lesz a sorsa. Olyan marionetté vált, amiktől örökösen viszolygott.

Loanie mára nem olyan, mint régen. Ahogy mondtam, a legtutibb vagány csaj, akivel valaha találkoztam. De még mindig törékeny. A páncélját puha anyagból kovácsolták, ami minden alkalommal behorpad a feje fölött, ha ütés éri. Nekem pedig továbbra is ott kell lennem mögötte. Éberebben, és figyelmesebben, mint régen. Az ellenfél, a küzdelem más, mint volt. Az évek egészen mássá lényegítették a játékot. A feladat, a résztvevők maradtak, csak a szabályok cserélődtek keményebbé. De én mindig melletted leszek; nincs az a résztvevő – legyen új vagy régi –, aki megakadályozhatna.

Akkor sem, ha az illetőt Aiden Kellynek hívják.