?

Log in

 
 
04 November 2016 @ 03:24 pm
rózsabogarak 4. könny  
4. könnycsepp



Z a c k                                                                                                         


Ha szerda, akkor Loanie egyedül gályázik kávézóban. Ha szerda, akkor hat órában robotolok a műhelyben, aztán társadalmi életet élek. A következő napirendi pontom: Helené néni. Pedig el sem tudom mondani, hogy milyen szívesen legurítanék pár korsót Isaackel meg Noahval egy szemét nap után! A Corvette még nem állt készen az átadásra. Mellette hoztak két új kicsikét motorhiba miatt, és további kettőt szivárgó hűtővíz panasszal. Még szép, hogy jó képpel fogadtuk őket! Mr. Newman szervize a legjobb, az egyetlen valamire való műhely Erynnisville–ben. Konkurencia ide vagy oda, ha a főnököd parancsol, akkor nincs apelláta! Az utolsó percekben beérkező vevő is vevő!  Engem pedig a javítás után is szólít a kötelesség…
Sajnos vagy szerencsére, de sokkal tartozunk a vén anyókának. Gyakran vigyázott ránk kölyökként, és sokat tett a húgomért is. A kávézó mellett ez is apám öröksége: gondoskodni az öreglányról. Ameddig élt, ő rótta le tiszteletét; Helené anya, nagymama és bejárónő volt egy személyben, most viszont én váltottam a megüresedett posztot. Mindazonáltal a görög matróna nem egy üzemképtelen bútordarab! Fogalmam sincs, mennyi idős lehet (valahova a kilencven, és a százhúsz közé saccolnám), de a szellemi szintje a miénkkel vetekszik. Ha gyógyszert hozatott a patikából, darabra pontosan megszámolta a pirulákat, a visszajárót pedig fillérre kimérte. Loanie hangyásnak nevez, de szerintem a spiné egy boszorkány!  Régebben hüllőket tartott, most meg macskaimádatának hódol. Mindegy hova lépek abban az áporodott nappaliban, egy dög hétszentség a bokámhoz dörgölődzik!

Zsonglőrködtem egy sort a küszöbén, nehogy elejtsek valamit a rendeléséből, aztán belerúgtam párat a zöld ajtóba. Francba! Remélem nem percent le a mázból! Helené-től kitelik, hogy kamatostól kicsengetteti velem az árát. A legőszintébben, nem akartam tuskó lenni, de nem vagyok polip! Nincs még egy felesleges karom, amivel kopogni tudnék, hacsak nem a homlokommal jelzek. Ezen jót vigyorogtam, de azért siettem bűnbánó képet vágni, ha netán morcosan fogad.
Motoszkálást hallottam bentről, és némi széklábnyikorgást. Nem mondom, a karom már igencsak remegett a tartott súly alatt! Nagy sokára feltárult előttem az amorf arc. Helené valaha mutatós menyecske lehetett, de mára az összes bizonyíték elmaszatolódott. Hóka, papírszerű bőrén olyan mély árkokat metszett az idő, hogy nem láttál az ülepéig. Apró volt, görbén járt, és egyik kezét mindig a derekára préselte.
– Megjöttél, drága lelkem?! – Reszkető kézzel tárta ki az ajtót, mire beljebb invitáltam magam. Egyenesen a nappaliba kormányoztam, de pár dög odasündörgött, így két lábon imbolygó aknakeresőnek éreztem magam. „L” alakban navigáltam, amerre a konyhát sejtettem. Levágtam a dobozokat az étkező asztalra, aztán fújtattam párat, és megtöröltem a homlokomat.
– Ejnye, fiam – recsegett még valahonnan a bejárattól. Némi fáziskéséssel ért utol, így a mondat további részére várnom kellett egy keveset. – Abbahagytad a sportolást, hogy ennyire leterhelt a vásárlás?
           Elnéző mosoly hullámzott az arcomon, amikor szembe fordultam a derekamig érő Helenével, és tompán nekipréseltem magam az egyik rozoga széknek. A falakon görög mintás edények, régi mítoszokat megörökítő tányérok sorakoztak. Nosztalgikus érzés fogott el, amikor arra gondoltam, hogy Loanie meg én mennyi–mennyi mesét hallgattunk végig róluk.
– Az nem sport – korrigáltam óvatosan. – Edzés, Helené néni. Már beszéltem róla neked.
– Lárifári – legyintett felém a ráncos, fehér kezeivel. – Méghogy edzés! Az én családomban mindenki kétkezű munkát végzett. Mindenki! – Na persze, gondoltam, a görög hősök mellett a letűnt korok titánjai sem maradhattak el. Büszke voltam magamra, és Sloane is egyet értett volna velem, amiért nem ásítottam a néni arcába. – Akkoriban még nem ismerték az efféle csacsiságokat. Mi értelme van, édesem?! Fel–le emelgetitek azokat a nehéz bútorokat!
           Az asztalhoz cammogott, és fél kézzel bontogatni kezdte a dobozokat. Úgy véltem, jobban járok, ha segítek neki. Ebben a csiga tempóban estig sem végzünk a rámolással!
– Súlyzó a nevük – magyaráztam türelmesen. Kioldottam a csomót a gyümölcsös zacskó száján, és katonás rendbe soroltam az almákat. – Egyébként is, tudod, hogy autószerelőként dolgozom a barátaimmal! Látod – mosolyogtam –, a mai fiatalok is tudják, hogy mi az a kétkezű munka!
– Nem is árt annak az Isaac fiúnak a komolyság, és az ifjú Noah Wayne is tanulhat végre némi felelősséget – kontrázott, én pedig ledermedtem egy pillanatra. Hány satrafa mondhatja el magáról, hogy gondolkodás nélkül emlékszik a nevekre?! Nem is vagyok biztos, hogy ötnél több alkalommal találkozott a haverjaimmal, nemhogy tudja, miben kéne változniuk?!
Elhessegettem a gondolatot, és tovább rendezkedtem. A harmadik gyümölcsös doboznál már nem tudtam megállni szó nélkül:
– Minek neked ennyi alma? – kérdeztem. – Steve Jobbs helyére pályázol?
           Felröhögtem a saját poénomon, aztán észbe kaptam. Akármennyire éles eszű az öreglány, ez még neki is rágós falat! Valószínűleg nem értette az Apple atyjára vonatkozó utalásomat, így mentőladikot bocsátottam a vízre.
– Mármint, tudod – hebegtem. – A mamókáéra a Hófehérkéből?
           Uh, még magasabb labda! Ezt aztán biztosan érteni fogja! Még rosszabbul jöttem ki a történetből, pedig csak oldani akartam a generációk közti feszültséget!
– Na, és hogy van a drága Sloane? – Tűéles kanyarból manőverezte ki az autót, mint a legprofibb Forma1–es versenyzők. Olyan szúrós tekintettel nézett rám, hogy szívesebben lettem volna valamelyik alma helyében. Azok legalább túlerőben voltak!
– Hát, tudod – köszörültem meg a tokrom, és inkább átváltottam a fűszeres rekeszre a gyümölcsök után. Helené azon kevés emberek közé tartozott, aki ismerte Loanie problémáját. Nem is lehetett volna másként. Mellettünk volt a nehéz, és a kellemetlen, de a szép, és a vidám percekben is.  – Akadnak jó, és rossz napok.
– Vannak még rohamai? – A kezem megállt; pár másodpercig újra kellett tanulnom a lassú, egészséges lélegzés művészetét. Régen beszéltem már valakivel nyíltan, és nem csak rébuszokban Sloane bajáról, így nem csak az őszinteségről, hanem a természetességről is leszoktam.
– Nincsenek – Küzdöttem a higgadt szavakért, szinte betűnkét préseltem ki őket magamból. – Szerencsére nagyon kiegyensúlyozott, vidám és… – Nem tudom mit akartam mondani. Hogy normális? Olyan, mint a többi, egészséges lány? Az nem lett volna helyénvaló, hiszen Loanie is normális és egészséges. Ha adódtak kellemetlenségek, mára kiküszöböltük őket. – Szóval, minden a legnagyobb rendben van.
– Hála az Úrnak – nézett az égre megkönnyebbülten, de csak nem akaródzott eleresztenie a témát: – Jár még kezelésekre?
– Heti kétszer – Helené kihúzta az egyik széket, és leroskadt rá. Bizonyára fárasztó volt számára ennyi ideig ácsorogni egy helyben. Nem bontogatott tovább, helyette engem tanulmányozott. – Szerintem sok ennyi alkalom – az arcom megfeszült, ahogy összekoccintottam az őrlőfogaimat –, Loanie szerint kevés. Lassan elválik, hogy melyikünknek lesz igaza.
– Még mindig az apád kocsmájában dolgoztatod?! – Nesze nekem témaváltás, most aztán megkaptam a magamét! Egyenesen nekem szegezte a rágalmat, és boszorkányság ide, vagy illem oda, de velem nem fog ilyen hangon beszélni!
– Az egy kávéház – szögeztem le keményen, de Helené csak nem értette a célzást. Noah meg Issac (akik Helené szerint nevelésre szorultak) tudták volna, hogy mikor kell fedezékbe vonulni.
– Á, valaha tényleg az volt – mondta lefitymálón. – A drága édesapád nem helyeselné, hogy ott sanyargatod azt a szegény teremtést.
           Az ér lüktetni kezdett a halántékomnál.
– Sloane szívesen vállalta a feladatot – Kellően magabiztosnak hangoztam, de tudtam, hogy nincs tökéletesen igazam. Loanie jóval több egy baristánál, és a kávéfőzés nem tartozott álmai netovábbjai közé. Nem panaszkodott, de láttam rajta. Noha nem voltunk ikrek, néha mégis annak éreztem magunkat. Acélos volt köztünk a kötelék; szinte egynek éreztem magunkat. Ha megvágta az ujját, nekem fájt a sebhely; ha szomorú voltam, ő pityeregte el az én könnyeimet. – És nem már olyan gyámoltalan, mint régen – kapcsoltam hozzá büszkén. Ezzel a ténnyel még mindig többen nem voltak tisztában. Arra a félénk kislányra emlékeztek, aki csendes szóval köszönt, és leszegett fejjel lépett be az üzletekbe.
– Hidd el – bizonygattam –, ha nem lenne ínyére ez a munka, tudatná velem.
– Nos – Helené elmosolyodott. Mély ráncai ezer, meg ezer korábbi érzelemről meséltek. – Akkor tényleg régen találkoztam vele.
           Mint egy csatát megnyert katonának, örömteli zubbony terült a vállamra. Nem volt egyszerű meccs, de megérte kiböjtölni a végét! Az öreglány szívós ellenfélnek bizonyult, párszor biztos rám számolták volna a tízet a gyomrosai után.
– Szeretném, ha néha meglátogatna – Kijelentése már–már sóvárgásként hatott. Nem tehetek róla, de azok a filmek jutottak eszembe, ahol az aggastyánok szűzlányok vérével táplálják elmúlt szépségüket. Rendben, Helené egyáltalán nem volt attraktív jelenség; helyette viszont agyafúrt, és briliáns koponya. Nem sajnáltam tőle a friss elmét, de lennie kellett valami magyarázatnak rá. Kirázott a hideg a gondolattól, ahogy a húgommal társalog.
– Megmondom neki – hazudtam szemrebbenés nélkül, és meg sem álltam az első szinten: – Úgyis sokat emleget téged – ködösítettem tovább –, szóval biztos tervezte, hogy valamikor eljön.
– Kedves fiú vagy, Zachary – mondta nyájasan. Vizenyős szemei összeszűkültek; alighanem a szándékaim fenekéig lelátott velük. A dobozok tartalma egyre fogyott az asztalon, a zsigereim viszont méreggel telítődtek. A szociális feladatvállalásból ennyi bőven elég volt mára! – Örömmel látom, hogy te is a javadra változtál, édes fiam!
– Azért nem voltam olyan vészes – állítottam jókedvűen. A felvágottakat, meg a tejtermékeket a karomba fogtam. Le kellett térdelnem a parányi hűtőszekrényhez, hogy be tudjam pakolni őket a polcokra. Elfintorodtam, amikor egy penészes sajt, és valamilyen felismerhetetlen zöldség nézett velem farkasszemet. Az egyik sarokban mintha egy apró bogár is kibérelte volna magának a helyet, de nem voltam olyan mazochista, hogy tüzetesebben is megvizsgáljam. Amilyen gyorsan tudtam, bevágtam a fertő ajtaját. – A fiú, az fiú – szónokoltam tovább, s közben azért fohászkodtam, hogy elfeledjem azt, amit az imént láttam. – A srácok már csak ilyenek! Főként, ha társra találnak a kalandban. Mint én Isaacre, és Noahra.
– No, igen – értett egyet, mire fel is kaptam a fejem. – Vannak társak, akik képesek darabokra törni egymást, de van olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél.[1]
           Minden bizonnyal illett volna ismernem ezt az idézetet, vagy azt, hogy kitől hangzott el, de halvány segédfogalmam sem volt róla, így inkább bölcsen hallgattam.
– Tehetek érted még valamit? – kérdeztem a feladatom elvégzése után, a „nemleges” válasz legfőbb reményében.
– Nem, drága lelkem – tápászkodott fel a székéből Helené, én pedig nem parancsolhattam magamnak. Az arcomra ült a megkönnyebbülés. Orromban éreztem a szabadság – s leginkább a friss, macskabűz mentes – illatot. – Így is több idődet elraboltam, mint kellett volna.
           Talán csak bebeszéltem magamnak, de mintha neki is terhessé vált volna a társaságom. Új erőre kapott. Megtámasztotta a derekát, és a kijárat felé terelt, mint valami baromfit. Az ajtóban a kezembe tuszkolt egy almát abból a rakásból, amit az előbb csomagoltam ki.
– Egy kis előleg – mosolygott rémisztően, bár ne tette volna! – Nézd el egy olyan vénasszonynak, mint én! De hát, még odébb van a hónap vége.
– Tudod, hogy nem a pénzért csinálom, Helené néni – Kedvem lett volna orrba gyűrni magam. Szinte látni véltem azt a citromba harapott, bamba vigyort, ami kiült az arcomra. Még jó, hogy Isaac meg Noah nem látnak most!
–  Tudom, édes lelkem, tudom én azt – vigyorgott még visszataszítóbban. – Add át a drága kis Sloane–nak az üdvözletem!
–  Feltétlenül – Mondjuk soha napján, pontban fél négy tájékán. – Akkor két hét múlva találkozunk. – Szórakozottan integettem, aztán mikor hátra arcot vettem volna, minden átmenet nélkül elsötétült Helené arca.
– Ja, és Zachary – várakozón pillantottam rá, mire így fejezte be a mondatot: – Legközelebb hozz magaddal zöld festéket, és tedd rendbe az ajtót, amit megrongáltál.


S l o a n e                                                                                                    


Csü–tör–tök. Már a hangzása is ígéretes muzsikát énekel a fülembe. Ez a nap egy tartalmas hétvégét ígér. Együtt talpalunk a kávézóban a cserfes, síszünetében lubickoló Lindsay–vel, és a hétvége előtt már csak egy randevúm maradt az orvosommal. A mostani hét minden eddiginél jobb zárásra készül. Bevallom, örültem a társaságnak, egy csöppet sem bántam a hírt. Kedden igencsak elfáradtam; Aiden Kelly erynnisville–i felbukkanása óta egy unalmas pillanatom sincs. Jó érzés úgy rajtolni, hogy nem rándul tőle görcsbe a gyomrom. Ha Lindsay sokat fecseg is, vele az oldalamon fél kézzel is elbánok a társtulajdonosunkkal, habár az éttermes tippem óta talán kevesebbszer cukkol.
Súlytalanul, derűsen andalogtam a macskaköveken. A tornacipőm gumis talpa cuppogó hangot adott ki, ahogy összecsókolódzott a nedves aszfalttal. Szórakozottan lóbáltam a mintás hátizsákomat, majd feljebb húztam a zipzárat a zöld dzsekimen. A januári szellő bele–belecsípett az arcomba; a leheletem ezüst fátyolként illant tova. Sokakkal ellentétben szeretem a hideget; régi jó cimborák vagyunk mi ketten.
Erynnisville–nek jól áll a tél; négy orcája közül ez sorakozott az első helyen. A buja ösvények a park felé, a szeszélyes utcácskák, a repkénnyel futtatott oszlopok, mind–mind ilyenkor tündököltek a legszebben. A három angyalunk – a folyóparton, a park közepén, a templom mellett – valósággal ragyogtak, már–már életre keltek közöttünk. Ilyennek szerettem az életem, és ilyennek szerettem Erynnisville–t is. Tisztának és őszintének. Távol a hazugságoktól, és a romlástól.
A város ékes „jó reggelt”–je miatt különösen jó kedvemben voltam, így a szokottól eltérő módon kanyarogtam a kávézóhoz. Zack munkahelyével, az autószerelő műhellyel párhuzamos – az Angyalok Könnyével merőleges – utca sarkán található Erynnisville református temploma. Ritkán kószálok errefelé. Nem azért, mert nem vagyunk vallásosak – gyerekkorunkban rendszeres résztvevői voltunk az istentiszteleteknek –, csupán én a magam módján élem át a régi vasárnapok hangulatát. Még ha nem is járunk annyiszor templomba, jól esik olykor megállni az épület előtt. Elcsendesedni, magamba szállni, és egy mélyen szunnyadó békére találni.
Hangtalan sóhaj tört utat a mellkasomból, mialatt a kerek harangtorony irányába szegeztem a pillantásom. Rámtört a késztetés; közelebb, beljebb merészkedni, és a karcsú padsorok között merüljek alá ebben a zsebkendőnyi mennyországban. A vaskapu felé meredtem. A kertben észrevettem a tiszteletest, amint a rózsabokrokat csinosítgatta, itt–ott lemetszve belőlük egy darabot.
Fél vállra vetettem a táskámat, és elmosolyodtam. Hónapok óta nem dugtam oda a képem az istentiszteletre, így udvariatlanságnak találtam a környéken csámborogni. Pedig milyen szívesen szemügyre vettem volna a szobrot! Újra sóhajtottam, hátraarcot mutattam az illendőségnek, a harmadik angyalnak, és a bíráskodón emelkedő toronynak. Menekülő léptekkel iszkoltam a szokott útra, hogy méltóságom utolsó morzsáival munkába állhassak.
Jobbára még a templom körül jártak a gondolataim; oda sem figyeltem, hogy mit csinálok közben. Gépiesen kerestem elő a kávézó kulcsát, és arra eszméltem, hogy körbe–körbe forog a zárban. Furcsálltam. Többnyire én nyitok, és zárok, de a jelek szerint valaki megelőzött. Óvatosan benyitottam. Az antik könyvesbolt oldaláról a valaha történt legbizarrabb jelenet tárult elém.
Először is, Lindsay időben megérkezett, mit több! Korábban, mint én. Másodszor, Aiden Kelly–vel cseverészett, aki még mosolygott is közben. Tulajdonképpen természetesnek kéne lennie ennek az egésznek. Az is volt. Valamiért, mégis bosszantott.
Aiden egy barna fedeles példányt lapozgatott. Megtámasztotta a gerincét, kitárta a könyvet a közepénél, aztán mélyen a lapok közé szippantott. Lindsay orrához tartotta, hogy megismételtesse, mire ő válaszként tüsszentett egyet. Ezen mindketten jóízűt kacagtak.
Fekete vér folydogált végig az ereimben. Á – gondoltam –, szóval így működik? Adunk egy lebilincselő könyvet a csacska, műveletlen lánynak, és az máris a zsebünkben van? Kedvem lett volna apró cafatokra szaggatni, amit múlt héten kaptam.
– Jó reggelt – köszöntem rájuk élesen. Nem rebbentek szét, hanem mosolyogva tekintettek felém. Őrültet! Tényleg, fel sem tűnt nekik, hogy megérkeztem…
– Szia Sloane – csicsergett Lindsay, Aiden csak biccentett. Lehámoztam a kabátomat, előre masíroztam, és a fogasra akasztottam.
– Korai vagy – állapítottam meg.
– Hát, igen – vihorászott Lindsay. Fülig vörösödött, és ide–oda illegette magát. Imádom a kiscsajt, de most valamiért az idegeimen szteppelt. – A főnököm – sandított Aiden felé, aki bár lefelé nézett körmölés közben, a nemlétező bajsza alatt somolygott –, elég egyértelműen célozgatott rá, hogy ne késsek többet. Amúgy meg – nyakába vette a kötényt, aztán masnit csomózott a derekánál –, szünet van. Ilyenkor könnyebben megy a kelés reggel.
           Na, igen – gúnyolódtam magamban –, nekem is könnyebben menne, ha potya pasizhatnékom támadna! A pultom mögé csoszogva elszégyelltem magam. Képzeletem ítélő termében a templomi angyal neheztelően bámult. Ugyan mi baj lenne akkor, ha Aiden Kelly és Lindsay szimpatizálnak egymással?! Semmi közöm hozzá. Ez egy nagyszerű dolog, mindössze… furcsálltam. Aiden eddig fikarcnyi jelét sem mutatta, hogy érdeklődik a beosztottja iránt. Zack csipetcsapatának köszönhetően több időt töltöttem fiúk társaságában, mint más kislányok. Kizárt, hogy elnéztem volna a szándékait.
           Vettem egy mély levegőt, aztán egy sokkal barátságosabb Sloane Rivers–t szólítottam a fénybe.
– Lefőzzük az etiópit meg az afrikait? – Lindsay–nek felragyogott az arca, és szinte szárnyakat bontva mellém röppent. Szemlátomást neki fel sem tűnt, hogy hűvösen viselkedtem, én mindenesetre pocsékul éreztem magam. Hagytam, hogy serénykedjen; ez volt a személyes bocsánatkérésem.  

           Ebédidőben felszabadultabb kedvemnek örvendtem. Jobbára lazsáló, szünetüket kihasználó diákok kávézgattak az asztaloknál. Páran közülük ismerték Lindsay–t, és éppen az ő személye miatt látogattak meg bennünket. A kiszolgálást meghagytam barista társnőmnek, aki büszke libbenések közepette röpítette a rendeléseket. Velünk szemben Aidennek nagyobb forgalma akadt; csak úgy hemzsegtek a pultja előtt a friss vevők, érdeklődők. Még ha Zack nem is örült az „oszd meg és uralkodj” teóriának, el kellett ismernie, hogy kellemes szimbiózist alkottunk az antik szekcióval. Aki eredetileg könyvért érkezett, az csakhamar egy kávét is elfogyasztott, és sok törzsvendég örvendezett, hogy ezentúl irodalmi szenvedélyének is hódolhat egy cappucchino kortyolgatása mellett. Nekünk is eszünkbe juthatott volna – gondoltam. – Akkor talán hamarabb felvirágoztathattuk volna az üzletet!
           Két óra magasságában „holtidő” sújtott bennünket. Zack nevezte így, tekintettel az ebéd utáni, de még a munka vége előtti résre. Lindsay meg én leltárt jegyeztünk a kávékról, amik jobban fogytak a héten. Ezalatt Aiden szüntelen ficergést végzett a túloldalon. Sebtében a vállára repítette a dzsekijét, aztán végigjárta a kanyargós utat az asztalaink között. Jobbjával a pultunkra markolt, inas csuklója kivillant az ingujja alól. Sápadt bőrén fekete zsinegként futott végig a tetoválás, amit sosem sikerült teljes egészében szemügye vennem. Türelmesen kivárta, ameddig hajlandó voltam szemkontaktust teremteni vele.
– Ma le kell lépnem korábban – mondta kissé tompán. A zöld ékszerek megtörten csillogtak sűrű szempillái mögött. Ma délelőtt rengeteg vásárlója volt, de ettől még nem tartozik nekem elszámolással. Oda megy, ahova csak akar.
– Most engedélyt kérsz? – cukkoltam jókedvűen, mire elmosolyodott. A gyomromban apró tollpihék bukfenceztek.
– Szívességet – pontosított. Lindsay olyan átéléssel suvickolta mellettem a tányért, hogy csaknem lyukat polírozott a porcelánba.
– Akkor kérj – bólintottam beleegyezőn.
– Ügyelnél helyettem a boltra?
– Ma csak négyig vagyok – emlékeztettem összeráncolt homlokkal.
– Tudom – biccentett –, addig gondoltam. Annyi nekem bőven elég.
– Zack később jön váltani Lindsay–t, ha gondolod szólhatok… – kezdtem, de felemelte a pultról a kezét, jelezvén, hogy a bátyám szívessége iránt egy cseppet sem érdeklődik. Kihúzott egy tiszta szalvétát a köteg tetejéről, majd az egyik tálcára simította, és fürgén írni kezdett rá valamit.
– Ez a jelszó a kasszámhoz – magyarázta körömölés közben. Rövidesen visszaejtette a tollat a szívószálak közé, és felém nyújtotta a kétrét hajtogatott szalvétát. Vonakodva méregettem a kinyújtott kezet. Megadni a jelszót valakinek – számomra ez kimerítette a bizalom csúcsát.
– Nem harap – ígérte, de én elhúztam a számat.
– Nem vállalom – Ezt fokozván összekulcsoltam a karjaimat a mellkasomon.
– Félsz, hogy a bátyád ellenezné? – firtatta, miközben Lindsay ide–oda kapkodta a fejét. Hol egyikünk, hol másikunk reakcióit fürkészte.
– Inkább attól félek – korrigáltam –, hogy nem én vagyok a megfelelő személy egy ilyen feladatra.
           Huncut mosoly játszott az ajkain, amit jól ismertem valahonnan. Egyszerre a tinédzser Zack–et láttam magam előtt, ami megnyugtatott, ugyanakkor a frászt hozta rám.
– Bízom benned – A hangja nem volt több egy édes, tavaszi fuvallatnál, ami a kacér nyár ígéretét duruzsolja a füledbe. A vigyorgó macska jutott eszembe az Alice Csodaországból, és ekkor döbbentem rá, hogy az érzés nem kölcsönös. Én továbbra sem bíztam Aiden Kelly– ben.
           Mivel nem válaszoltam, leeresztette a karját. Lindsay levegő után kapkodott, én pedig azt hittem, hogy Aiden nyomban faképnél hagy bennünket, majd jóízűt röhög rajtam. Helyette a pultra helyezte a szalvétát, és addig csúsztatta a sík felületen, ameddig az el nem korcsolyázott elém.
– Nem fontos ma használnod – A játékos hang helyére komolyság fészkelte be magát. Különös érzelmet olvastam ki a zöld szemekből; olyasmit, ami máskor nem lakozott bennük. Csalódást. Elbizonytalanodtam. Zack miatt vagy saját tapasztalatból váltam gyanakvóvá?
– Mindenesetre megnyugtat, hogy nálad van, és vészhelyzetben szólhatok valakinek.
           Nem várta meg a következő lépésem. Elköszönt; Lindsay–vel arra eszméltünk, hogy tompán nyekkent mögötte a bejárati ajtó. Úgy néztem az összehajtott szalvétára, mint valami titokra. Egy tiltott dologra.
– Ez meg mi volt?! – kérdezte szemrehányón Lindsay. Persze az ő korában még minden sokkal egyszerűbb, és kézenfekvőbb lehetett. Abban a Seholországban[2], ahol az elveszett fiúk nem ismerték a felnőtt lét keserűségét, vidáman ábrándozhattak az édesről.
– Egy diplomatikus, megfontolt döntés – érveltem. 
– Egy agyalágyult döntés – Végre elszakítottam a pillantásom a szalvétáról, és a kipirult arcú, szőke királylányra tekintettem helyette. – Hahó, te nem veszed észre a nyilvánvaló jeleket?!
– Alig ismerjük – vonogattam a vállam. – Én sem bíznám rá a kávézó bizalmas dolgait.
           Lindsay nagyra tátotta a száját csodálkozás közben, de kénytelen volt azzal a lendülettel lenyelni a sopánkodást, ugyanis két középkorú hölgy lépett az üzletbe. Egymás mellé függesztették a kabátjaikat, aztán az asztalaink felé sétáltak. Megkönnyebbültem, hogy nem a könyvek keltették fel az érdeklődésüket, így nem is kellett rosszul éreznem magam Aiden miatt. Felvettem a rendelésüket, bekapcsoltam a kávédarálót, de Lindsay csak nem higgadt le a mosogatás alatt. Miközben a mandula szirupot kerestem a csokis, és a vaníliás tégelyek mellett, észrevétlenül mögém somfordált. 
– Amire utalni próbáltam – suttogta a fülemhez tornázva magát –, hogy szerintem csíp téged.
– Mi van?! – Olyan váratlanul ért a gesztus, illetve a mondat tartalma, hogy kis híján leforráztam magam tejgőzölés közben. A vendégeink csodálkozva pislogtak felénk, aztán mintha mi se történt volna, tovább beszélgettek.
– Neked meg mi bajod? – susogott Lindsay. Befejezte helyettem a gőzölést, én pedig szemrehányó pillantással követtem végig a ténykedését. – Elmagyarázzam a folyamatot?
           Arcomat a szégyen, és a düh ecsetezte vörösre. Több szempontból is felcukkolt a megjegyzés.
– Először is – Magam felé kanyarítottam, közben fél szemmel a másik két nő irányába kukucskáltam. Azok ügyet se vetettek ránk, olyan elmélyülten figyeltek egymásra. –, köszönöm, nem kell elmagyarázni a folyamatot. Másodszor, csak azért, mert kaptam egy jelszót, még nem jelenti azt, hogy bejövünk valakinek. Ez nem a középiskola, amikor levelezgetünk, meg köpőcsövezéssel tudatjuk, hogy akarunk valamit, Lindsay.
– A módszerek felnőttesebbek – értett egyet félig. – De attól még nem vagyok vak. Olyan ez, mint a majmok az állatkertben.
– Elhihetem, hogy majmokhoz hasonlítottál bennünket?
– Istenem – ábrándozott el zavartalanul –, láttad te azokat a szemeket?! Vagy azt a feneket?!
– Nem – tettem csípőre a kezem –, de a jelek szerint te helyettem is leltárba vetted.
– Ugyan már – bökött meg a vállamnál, úgy ahogy Isaac szokott. – Te is jártál az Erynnisville High–ba. Tudod jól, hogy milyen gyíkarcok a helybéli pasik. Aiden Kelly igazi felüdülés a szemnek.
– Amennyiben megkérhetlek – Megmasszíroztam a lüktető halántékom. Tükörbe nézve most a bátyám láttam volna magam helyett –, ezt az elméletet ne reklámozd Zack előtt. Így is fújnak egymásra.
– Á – ragyogott fel az arca. – Te lehetsz a közös nevező. – Kitöltöttem a kávékat, aztán csípőre tett kézzel kanyarodtam ismét Lindsay–hez.
– Miért kampányolsz ennyire mellette? – kérdeztem gyanakvón. – Nekem úgy tűnt reggel, hogy inkább te vagy az, aki felkeltette az érdeklődését. – Nem akartam számon kérő lenni, mégis sikerült.  Egy őrült, féltékeny barátnőnek éreztem magam, nem egy tartózkodó beosztottnak, aki nem fogadott el egy bizalmi feladatot.
           Most Lindsay–n volt a sor, hogy fülig piruljon.
– Csak olyan regényeket mutatott – hebegte –, ahol a hősnő egy lehetetlen, erős férfit akar meghódítani.
           Elvesztettem a fonalat. Miért keresne ilyen könyveket Aiden, ha egyszer maga is segíthet a népszerű Lindsay–nek, hogy miként nyerje el a szívét?
– Miért akarsz ilyesmit olvasni?
           Lindsay habozott. Lesütötte a szemét.
– Mert irtóra odáig vagyok a bátyádért – vallotta be sóvárgón.
A karjaim között megbillent a tálca, de nem a meglepetéstől, hanem a megkönnyebbüléstől.




[1] Részlet a Bibliából. Példabeszédek 18:24.
[2] Utalás a Pán Péter c. történetre.