?

Log in

No account? Create an account
 
 
24 December 2016 @ 03:29 pm
Bogárkák_new chapter  
Karácsonyi könnyek...

Áldott, Békés Karácsonyi Ünnepeket kívánok mindenkinek!





S l o a n e                                                                                                                

Dr. Gavreel szavain töprengtem. Ha a bizalom kapcsolója a bátorság, akkor egyszerűen hagynom kéne elhatalmasodni az ösztöneimet?
Meg akartam ismerni Aiden Kelly-t. Bízni akartam benne, de több gubanc is akadt ezen a síkon. Zack olvasatában – hogy rögtön az első gócot említsem – ez vegytiszta árulással érne fel, és ki vagyok én, hogy az ellenséggel barátkozzak? Történetesen kíváncsi, emberi lény. A terápián azt tanultam: minden csak viszonyítás kérdése. A valóság relatív, és pont a bátyám az, aki mindig a félelem legyőzésére sarkalt. Mi van, ha Aiden nem az a rossz, akinek eddig hittük, és az ő szemszögéből mi vagyunk a kibírhatatlanok?
Aiden nem volt mágikus egyszarvú, vagy mesebeli lény, mégis akként villant fel a képzeletemben. Eleinte csak a szemei, mára a hangja, az illata is körüllengte az otthonomat. A kávézóban töltött délutánok – mint a kézfején a festék – a hám alá itatódtak. Nem tudom, tisztában volt–e vele, de a markában tartott. A fertőzés után két választásom maradt. Bőkezű adományként ráhagyományozom magam, vagy visszazsákmányolom a szabadságom tőle.

– Elnézést, fiatalember – Az antik szekció újfent virágzott, a mi kávés sarkunk csaknem hajladozott mellette. Cudar, nyirkos idő volt; az erynnisville–iek inkább odahaza vackolták be magukat a meleg kávéjuk mellé.
– Igen, miben segíthetek? –  Az eső halkan kopogott az ereszen; geil harmóniában olvadt össze Aiden mély orgánumával. Vásárlója – egy idős bácsika –, aki gyerekkoromban gyümölcsöket árult a piacon. A nevére már nem emlékszem, de annak idején nem is álltam szóba sok emberrel a szüleimen, meg Zack–en kívül.
– Az igazat megvallja – fésült végig kopasz fejbúbján a bácsi –, történelmi jellegű könyveket keresek, de nem igazodom ki a polcok között.
– Á – pattant fel rögvest Aiden. Megkerülte a kasszát, barátságosan átkarolta a férfi vállát, majd a szikár állványrengeteg felé kísérte őt. Egy a nyáját terelgető pásztor benyomását keltette.
– Valóban, elég nagy a káosz, elnézést érte. Még nem sikerült alaposan elrendezni az archívumot. – Egyszerre az átlós sarok elnyelte, magába szippantotta őket. Csak egy kósza „értem”, meg „fantasztikus” szűrődött át a kávédaráló zörgése mellett, de ennyi is elég volt, hogy némi melegséget csaljon a téli időjárásba. Amint visszatértek, Aiden karján három vastag könyv pihent. Súlyuk nem az izmait, hanem az én mellkasomat nyomták.
– Még egyszer nagyon köszönöm – Visszatértek a pulthoz. Most tűnt csak fel, hogy elfelejtettem lefőzni az olasz adagot. – Ön rendkívül rokonszenves, fiatalember.
A szenvedélyes hálálkodás, és a távozás után még sokáig bámultam a túloldalra. Amikor Aiden végzett a könyveléssel, lezárta a kasszát, és tetten ért.
– Mi az? – Lazán a masina kalapjára támaszkodott; izmai megfeszültek közben. Nem úgy volt kidolgozva, ahogy a bátyám. Sokkalta finomabb, tónusosabb sávok övezték a karját. Ameddig Zack egy birkózóra, addig Aiden egy atlétára hajazott. Medve kontra szarvas.
– Miért nem szólsz, ha segítség kell? – A homloka ráncba szaladt. Nem kérdezett vissza, ezért finomítottam a hangoláson. – A pakolásban – Az arca kisimult; érdeklődőn, már–már döbbenten húzta fel a szemöldökét. – Tudom, hogy Lindsay a te beosztottad is, és sokat segít, de hamar elkalandozik, és… – Elbizonytalanodtam, kicsit bele is kavarodtam. – Szóval nyugodtan megkérhetsz engem is, ha úgy adódik.
– Tényleg? – Kétkedőn méregetett, karjait összefonta a mellkasán. Tetoválása az alsó kezére szorult, ezért – kivételesen – nem tudta elvonni a figyelmem.
– Közös érdekünk, hogy rendben legyen az üzlet – A vállam vonogattam, de a zavar csak nem akart elröppenni róla. – Az üzlet mindkét fele.
– A múltkor egy szimpla jelszót sem akartál elfogadni – mutatott rá. – Pedig az is az üzlet érdekében történt volna.
           Ma legyőzött. Engedtem, hadd fürödjön a dicsfényben. Kacér vigyor maradt az arcán, amikor visszamenekültem a munkába. Zack sámliját kerestem, de tegnap valószínűleg a raktárban felejtettük Lindsay–vel a pakolás alatt. Semmi kedvem nem volt hátravonulni, és friss esélyt biztosítani Aidennek a hecceléshez. Megmakacsoltam magam, és úgy határoztam, márpedig „mankó” nélkül fogom elérni a legfelső polcokat. Lábujjhegyre álltam. Nyújtóztam. Csimpaszkodtam, és guminőnek képzeltem magam, de mind hiába. A milánói őrölt csak nem mászott közelebb. Felciccentem; az ujjaim csaknem ízekre szakadtak, aztán a zacskó – varázslatos módon – a markomba vándorolt.
Miért nem szólsz, ha segítség kell? – Forró pír költözött a szeplőim mögé, amikor felismertem a saját szavaimat. Aiden mindössze egy szűk sóhajtásnyira állt tőlem. Elmélyültem azokban az opálszínű szemekben. Sosem voltam még ilyen közel hozzá. Az orromban éreztem a fűszeres kölnijének az illatát, ajkamon a hűvös leheletét. Többé nem lehetett kérdés, hogy adományozok, vagy zsákmányolok tőle.
Idegesen végignyaltam a kiszáradt számon. Mielőtt bármit reagálhattam volna kivágódott a bejárati ajtó. Nagy zsivaj, törvénytelen röhögés szökött be a kinti hideggel. Vendégekhez korán volt még, ismerős–cenzúrázatlan diskurzushoz viszont nem. Kemény, határozott léptek dübörögtek felénk; meg sem lepődtem a tulajdonosaik láttán.
– Ti meg mit csináltok? – Zack valósággal szikrákat prüszkölt. Noah meg Isaac bambán vigyorogtak mögötte; hol egyikünket, hol másikunkat bámulva. Nem mintha bármi intim légyotton kaptak volna bennünket, mégis zavarba jöttem. Talán, mert a bátyámról, meg a haverjairól volt szó. Talán, mert tényleg valami bizalmasat szakítottak félbe.
           Aiden minden fennakadás nélkül evickél a saját „térfelére.” Egy kósza másodpercig sajnálkozva bámultam a tarkóját. Kipukkadt hát a bűvös szappanbuborék; ezentúl minden olyan lesz, mint eddig.
– Szerinted? – vágtam vissza a bátyámnak. Leakasztottam a kötényem a kabátfogasról, majd a derekam köré csavartam. Az anyag kifordítva, címkével előre simult rám, de nem törődtem vele. – Ők mit keresnek itt? – Állammal a két muskétás felé böktem. – Nincs jobb dolgotok, mint itt lógni? – Noah arrébb taszajtotta Zack–et, majd mellém szegődött, és átvetette a karját a derekamon.
– Tudom, nehéz, drágám – Mialatt a fülembe duruzsolt, Isaac élesen felröhögött, – de csak itt találkozhatunk. Hamarosan a spanom is beleegyezik a szerelmünkbe.
– Akadj már le róla – rivallt rá Zack. Máskor tűrte Noah flörtölését, de ma nyilván Aiden szabta karcsúbbra a tűrésküszöbét. Lefejtettem a becéző kezet – ami sokkal jobban zavart, mint korábban Aiden közelsége –, aztán lendületből a gazdája felé löktem.
Isaac csak nevetett, Aiden közben a pultja mögött semmi jelét nem adta, hogy tudomást venne rólunk. Ettől nyilván Zack is lecsillapodott, hiszen nem érdeklődött a társaságuk – kiváltképp nem az enyém – iránt.
– Nem zavarunk sokáig, Loanie – ígérte Isaac. Noah–val levágódtak egy–egy pult előtt sorakozó bárszékre. Előbbi infantilis pörgésbe kezdett, utóbbi a tegnapról maradt, száraz süteményekből szemezgetett magának. – Legurítunk egy feketét, aztán már húzunk is.
– Ne szólíts Loanie–nak – kértem automatikusan, vagy ezredjére Isaac–et. Nem mintha nem szerettem volna a becenevem, de a Loanie-s korszak elmúlt, felnőttem. Mára csak Zack szájából szerettem, és akartam hallani a gyerekkorom utolsó maradványát.
A fiúk javarészt csak a műhelyről trécseltek. Füleim és szemeim így szabadon átlopódzhattak néha Aiden térfelére.
– Holnap csak a kipufogósokkal foglalkozzatok – vezényelte a másik kettőt Zack. – Részt akarok venni minden egyes fázisában.
– Új megbízás? – kaptam az antik részről való menekülés alkalmán, miközben őrölt kávét szórtam a tartályba, és a vizet csorgattam a forralóba.
– Egy nagy hal – lelkendezett Isaac. – Macerás lesz gatyába rázni a szépséget, de megéri a fáradtságot.
– Szépség? – idéztem játékosan. – Nektek a munka is a csajotok?
– Az ember ott hódít, ahol tud – csücsörített Noah.
– Nem is meséltél róla – fordultam Zack–hez, aki megrovón stírölte a srácokat, aztán csak megrántotta a vállát.
– Mert zsír új ügyfél – A túloldalra sandított. Aiden a katalógusban pipálgatott; tiszta volt a levegő, felszabadultan folytathatta: – Különben sem akartalak ilyen pasis témákkal untatni.
           Mielőtt én tehettem volna meg, Noah felszisszent helyettem.
– Miért – találgatott jókedvűen –, Loanie–t mióta untatják a pasis témák?!
– Mondtam már, hogy ne szólíts…
– Jogos – szakított félbe Isaac. – Ha nem tudnám, hogy nem, azt hinném, hogy öcséd van, öreg. – Én, mint a sértett nevettem, Zack azonban nem találta humorosnak a hasonlatot.
– Ne feszítsd túl a húrt – Csillogó csészéket helyeztem eléjük, de hiábavaló az igyekezet. Olyanok voltak, mint az őslények.
– Muszáj lesz összejönnöd velem – bizonygatta Noah. Zack a fejét csóválta, én a pultra támaszkodtam, és érdeklődést színlelve kérdeztem:
– Miért is?
– Hát, tudod – Cukormázas muffint gyömöszölt a szájába; megannyi rózsaszín cafatkát köpködött felénk magyarázat közben. – A vagány, fiús csajoknak veszélyes egyedül mutatkozni.
           Isaac–hez fordultam.
– Megesik, hogy értitek, miről beszél – faggattam –, vagy csak elnézőek vagytok vele? – Ő meg Zack nevettek, Noah viszont önérzetesebb volt annál, semmint, hogy lenyeljen egy ilyen jellegű kihívást. Könnyezve küszködött a muffingombóccal, aztán új lendülettel vértezte fel magát.
– Hát a leszbikusokról beszélek, ti barmok – prüszkölte sértetten. Ekkora már egyikünknek sem volt olyan napsugaras kedve. Mivel nem haraptunk a csalira, rögvest további magyarázkodásba fogott. – A fiús csajok mind azok. Ti is tudjátok, mindenki tudja.
– Ne pofázz ilyeneket Loanie–ról, vagy orrbanyomlak – fenyegetőzött Zack, de én nem vettem magamra a célozgatást. Nem vonatkozott rám a sértés, és nem is tartottam volna szégyennek, ha így lett volna.
– Nyugi, töki – engesztelt Noah. – Mind tudjuk, hogy a húgodnak csak én kellek.
A kobakjára csaptam a szalvétaköteggel; ezúttal már mindünkből előtört a nevetés. A négy szólam egységes dallammá fonódott. Ez a hang az otthon ízét ébresztette fel bennem. Ez a három fiú jelentette a legtöbbet az életemben. Sosem gondoltam, és nem is akartam, hogy más jegyezze a nevét a bizalmas listámon, de a friss jelölt egyszeriben máris mellettük termett.
Egyik pillanatról a másikra, testi–lelki értelemben.
– Mit akarsz?! – Zack úgy sújtott le a pult előtt ácsorgó Aidenre, mintha az párbajra hívta volna. Részéről legalábbis erről lehetett szó, miként a társtulajdonosunk – kinevezése óta, és a bátyám jelenlétében először – merészkedett a mi teritóriumunkra.
           Aiden nem reagált arra, hogy a bátyám gyakorlatilag arcon csapta kesztyűvel. Szokásos, elegáns szarvas gúnyájába bújt; zöld szemei nem Zack–re, hanem rám összpontosítottak.
– Kimegyek kajálni – Sejtelmesen mosolygott rám; a gyomrom falát apró tollpihék csiklandozták. Lett egy közös titkunk; egy virágnyelvünk, ha úgy tetszik, s ez rögvest megadta az első löketet, ahhoz a lassú hullámzáshoz, amely végül a „bizalom” nevű bestiát sodorja a partra.
           Nem válaszoltam, a három veszedelem pedig annyira meghökkent körülöttem, hogy tátott szájjal követték végig Aiden távozását.
– Te, Loanie, ez meg mi a tököm volt?! – vakarta meg az orrát Noah. – Gyakran csinál ilyet?
– Nem sűrűn láttam dumálni – értett egyet Isaac –, kivéve, amikor pattog valami miatt – Aztán következett a legrosszabb, amire nem lehet elég rafináltan felkészülni:
– Miért jelentette be neked? – Zack orrlyukai kitágultak; az álla közepénél egy kis ideg rángatózott. Kitöltöttem a kávét Isaacnek meg Noahnak, aztán kemény pillantással, felturbózott elemekkel néztem rá.
– Általában szólunk egymásnak, ha elhagyjuk a kasszát, ebédelni megyünk, satöbbi – válaszoltam könnyedén. – Nem értem, hogy ebben mi olyan nagy szenzáció. – A srácokat elég hamar sikerült leszerelnem, de a bátyám rágósabb falat volt.
– Szeretném, ha minél kevesebbet érintkeznél vele. – Ez már tényleg sok. Legyen több barátom, mozduljak ki otthonról, de csak sötétedés előtt, és ha belefér, természetesen ne Aiden Kelly legyen az illető, akivel jól érzem magam.
– Jézusom, Zack – Felfortyantam, akár a tejhab. – Higgadj már le! Nem arra kért, hogy szívjunk el egy spanglit, vagy raboljunk bankot a hétvégén. – Noah színpadiasan a szája elé kapta a kezét a hasonlat hallatán, én viszont ügyet se vetettem rá, csak folytattam: – Jó fej volt, és szólt, hogy lelép egy időre.
– Igaza van, öreg – bokszolt a vállába Isaac. Csodáltam a bátorságát, az én öklöm biztos szilánkosra törik, ha találkozik a bátyám kimunkált izmaival. – Noah után Newman következik a vőlegény sorban Loanie listáján… gondolj csak bele, hogy mutatna a langaléta srác mellett? – Föl meg le liftezett a kezével, hogy a legcsekélyebb értelmi képességűek is felfogják a magasságaink közti különbséget. – A bokájáig se ér fel. – A középső ujjam mutattam Isaac–nek, de legszívesebben pacsit kértem volna tőle. A humor közismerten orvosolta Zack mérgét, és nála keresve se akadtam volna jobb ápolóra.
– Ma nagyon elemedben vagy, bogárka – bokszolt vissza a bátyám. Isaac kis híján lebukfencezett a székről.
– Mi van? – Belekortyolt a kávéjába, aztán sután pislogott rá.
– Ezek becézik egymást – fordult felém Noah. – Féltékeny vagyok.
Bogárka – szavalta mit sem zavartatva magát Zack. Isaac–nek – ha birtokolta egyáltalán – az értelem legapróbb lángja se lobbant fel az arcán. – Áh, mindegy – hagyta rá Zack. – Nagyon szellemes volt, az a lényeg. Kérek minél több ilyet, ha lehet.
– Örülök, ha sikerült jó kedvet csaljak arra a besavanyodott, felsőbbrendű pofidra.
           Ez a kesztyűzés már nem maradhatott csak úgy a levegőben csüngve. Zack a hóna alá kapta Isaac nyakát. Lerántotta a székről, és körbe–körbe pörgette az asztalok között. Noah a pultot csapkodta, és üvöltve bíztatta őket. Jómagam a fejem fogtam, és közben azért drukkoltam, hogy egy darabig senki ne akarjon kávét inni az Angyalok Könnyében.

Dr. G a v r e e l                                                                                                      

            Nem születtem pszichiáternek; egyáltalán nem akartam az lenni. A focihoz ügyetlen kölyök voltam, a művészethez rendszerető, a mechanikához viszont bohókás. Integrálhatatlan – diagnosztizált az apám, és igaza volt. Folyvást pedzegette, mihez lenne kedvem, mi volna az, ami érdekel. A válasz szinte magától érkezett: az emberek.
Ha csapatjátékos, vagy építész nem is bujkált bennem, egy jó közönség igen. Isten tudja miért, de kiválóan tudtam hallgatni. Ma is jó vagyok benne. Colombo filmeken nőttem fel, a spekulációk, és a türelem szülőföldén. Ameddig más a kész művét: egy festményt, egy vázát szemlélt, addig én a pácienst, akit jó régész módjára barangoltam be. Feltártam kincsét, aztán a múzeumnak adományoztam.
           Sloane temploma – bevallom –, makrancos leletet őriz. Ablakai, ajtai zárva. Sövénye tüskés. Átmászni csaknem lehetetlen.  Ha valamit megtanultam a két év alatt Miss Rivers–el kapcsolatban, az a kreativitás. Sloane–nál nem működtek az alkalmazott módszerek; sutba vághattam az európai tankönyveket. A hipnózissal is csínján kellett bánni. Hiába hozott gyümölcsöző eredményt, Sloane zaklatottá és kimerültté lett tőle.
Mára egy könnyed játékot terveztem. Nem vártam számottevő előrelépést, de ismerve Miss Rivers képzelőerejét, a szórakozás előre borítékolható.
– Ehhez mit szól? – Feltartottam egy új táblát. Ez a gyakorlat nem összetévesztendő a Rorschach–féle tintapaca teszttel. Sloane csalónak nevezett, és mégis „ál–Rorschi”–nak csúfolta azt.
           Miss Rivers törökülésben gubbasztott a páciens kanapén. Térdeire támaszkodott, előrébb billent, és hunyorított a válasz előtt.
– Olyan, mint egy kacsa, aki túl sok nokedlit vacsorázott – Elmosolyodtam. Cseppet sem vette komolyan a feladatot, és ez így volt rendjén. Nem arra voltam kíváncsi, hogy mit lát, hanem mit tud kiolvasni a meglévő káoszból. Az asszociáció – ez alkalommal – csak mellékes volt.
– Miért éppen kacsa? – Megigazítottam a szemüvegem, és magam is szemügyre vettem a felvételt. A képen színes pamacsok úszkáltak; az alkotó anyám egyik kedvenc piktora.
– Ha azt mondanám cápa, aki le akarja harapni valaki fejét – szólt –, akkor ön rögvest zizisnek gondol – húzogatta a vállát Sloane. – A kacsa egy kedves, aranyos állat. Senkit nem néztek még sültbolondnak azért, mert kacsákat látott egy képen.
           Az ölembe fektettem az albumot, és szelíd mosolyt címeztem felé.
– Senki nem nézi, öhm… – megvakartam az állam –, hogyan is fogalmazott?
– Zizisnek. Sültbolondnak.
– Ez az! – Csettintettem. – Senki nem nézi ezeknek. Ez csak egy játék, Sloane. Nem arra vagyok kíváncsi, hogy halálfejeket, vagy boszorkányokat hallucinál–e a képen. – A lábujjaival kezdett babrálni, ezért folytattam:
– Nem szereti ezt a feladatot? – puhatoltam.
– Kevésbé érzem, hogy elemezve vagyok, amikor beszélgetünk – vallotta be –, mint amikor ilyen jellegű játékokkal kísérletez.
– Akkor – félretettem az albumot az ölemből, és messzire toltam a saját kanapémon. Sloane izgatottan követte végig a mozdulatot. –, felejtsük el. Nem szeretném, ha feszélyezve érezné magát.
– Nem akartam gorombának tűnni – Bele–beleharapott az alsó ajkába, mint mindig, ha olyan gondolatba ütközött, amit nehezére esett megosztania velem. Türelmesen vártam. Tudtam, hogy megéri kiböjtölni az erre szánt perceket.
– Ezek a képek… – kezdte óvatosan. Kezeivel gyurmázó mozgást végzett, mintha így akarná formába önteni a bonyolult érzéseit. –, nem asszociációt váltanak ki belőlem. Legalábbis… nem olyanokat, amiket vár tőlem.
– Ön szerint milyeneket várok el?
– Normálisakat.
– Hogy mi a normális – keresztbe fontam a lábaimat –, az csak....
– Nézőpont kérdése – szavalta helyettem automatikusan. – Tudom.
Segélykérést véltem felfedezni a szemeiben, így eleget tettem a hívószónak:
– Emlékeket ébreszt? – Sloane megingatta a fejét.
– Nem tudom pontosan megmagyarázni.
– Ebben a szobában nincsenek rossz válaszok, Sloane – mondtam, aztán kitártam a két karom, mintha repülni készülnék. – Nincs közönség, aki előtt szerepelnie kéne. Csak én hallgatom, és biztosíthatom, hogy nem fogom kigúnyolni.
– Tudom – mosolygott, és érezni véltem, hogy igazat mondd. Azon kevés emberek közé tartoztam, akikben megbízott. Akinek szabadon kiönthette a szívét. – Nem Ön az oka.
– Tegyen próbára – bíztattam. – Találjuk ki együtt, hogy mit jelentenek ezek a képek.
           Összegyűrődött az orra fintorgás közben. Jobb ötletem támadt.
– Vegyünk például engem – Felnyaláboltam a kupacot, aztán kiemeltem a legfelső felvételt. Ugyanúgy hunyorogtam, ahogyan korábban ő. Nem találtam Sloane kacsáját a hullámok között, de nem is rendelkeztünk ugyanazzal a koponyával. Ez volt a legnagyszerűbb az egész kutatásban.
– Nos, a magam részéről egy elegáns parkot látok. A Central–ra emlékeztet. Az otthonomra. – Szándékosan generáltam az emléket, de nem hazudtam. Tényleg megelevenedtek a padok, a fák, az emberek. Abban bíztam, hogy ettől Sloane is felbátorodik, és szabadjára ereszt egy lábnyomot, ami a homályos múltjába vezet.
– Ha a képre nézek – veselkedett neki újra Miss Rivers –, én nem látok helyszíneket.
– No, és kacsákat? – piszkálódtam.
– Igazából kacsákat sem.
– Hanem? – Elpirult, majd ismét a lábujjaival kezdett szöszmötölni. Nem tudtam, hogy zavarában vagy szégyenében cselekszi ezt, mindazonáltal most nem nyitottam menekülő ösvényt számára.
           Nehéz levegővel töltötte meg a tüdejét, aztán merészen felszegte az állát. A szemembe nézett, és végre szavakba merte önteni a pír okát.
– Nem látok semmit – Nem tagadom, a válasz meglepett. Nem értettem, hogy szó szerint, vagy átvitt értelemben gondolja így. A folytatás hamar megoldotta a talányt helyettem:
– Ízeket érzek.
           Bevallom sok mindent láttam, és hallottam a praxisomban, de ehhez foghatót még soha. Leemeltem a szemüveget az orromról, mintha csak ezen az érzékszervemen kaptam volna a szokatlan információt a fülem helyett.
– Hogy mondta, kérem?
– Ízeket érzek – ismételte el kissé határozottabban Sloane. Attól, hogy végre beismerte valakinek, már nem tűnt olyan rémültnek. Talán a kimondással materializálódott előtte is a dolog. – Nem tudom, miért, de… ha látok egy színt, akkor… – Megengedett egy bizonytalan mosolyt –, nekem annak íze van.
           Az agyam lázas pörgésbe kezdett. Másfél év után ez az első apró kapaszkodó, ami Sloane traumájához vezethet. Megeshet, hogy véletlen egybeesés, mégis makacsul csimpaszkodtam bele. Gondolatban az egyetemi könyveimet lapozgattam. Egyiket a másik után. Címszó, jellemző, egy parányi nyúlvány után kutattam, ami a segítségemre lehet. 
           Hiába. Nem találkoztam még ilyesmivel, legalábbis nem emlékeztem rá. A pszichológia helyett valamiért az irodalom kúszott a panelek közé. Egy bosszantó ötletfonál gerincén táncoltam, és nem találtam a végét. Úgy éreztem magam, mint amikor hallok egy szinkronhangot. Fülemben duruzsolt az orgánum, de nem láttam a színész arcának a körvonalait. Biztos voltam, hogy ezzel is találkoztam egyszer…
– Minden szín ehhez hasonló reakciót vált ki önből? – puhatoltam.
           Sloane eltöprengett. Arra engedett következtetni, ha tudatában is volt ennek a „képességének”, eddig nem foglalkozott vele sokat. Talán igyekezett elnyomni, vagy nemlétezőnek tekinteni.
–  Csak párszor figyeltem meg.
– Például? Újfent lángba borult az arca. Kíváncsi lennék, a vörös vajon miféle ízt csalogatna belőle.
– A zöldnél – mondta. – A zöld szín nekem keserű.
– Mióta tapasztal ilyesmit? – Szemlátomást örült, hogy tovább göngyölítem a témát. Feltehetőleg olyan természetességgel lélegzett együtt ezzel a dologgal, mint más egy anyajeggyel, vagy szemölccsel. A részévé vált; nem is hitte, hogy ennek nem így kéne történnie. Bevallom, egészen felpezsdített ez az új felfedezés. Szerettem volna minél többet megtudni, de nem akartam megijeszteni Sloane–t.
– Nem is tudom – morfondírozott. – Amióta az eszemet tudom.
– Nem találta különösnek?
– Senki nem mondta, hogy ez rendellenes – vonta meg a vállát. – Másnak meg nem reklámoztam, hogy milyen tüneteket produkálok. A városban így is sokan hangyásnak néznek – Arcára erőltetett egy hazug mosolyt. – Nem akartam tovább dagasztani a pletykákat.
– Mi a helyzet a bátyjával? – Arca kisimult; minden apró ránc, ami valamilyen érzést tükrözött, elmenekült.
–  Zack amolyan Fitzgerlad típus – élcelődött. – Giccsként használja a drámát, ezért inkább nem avattam be. – Az írói utalás megolajozta a korábbi gondolatfonalamat. Egyszerre belém hasított a felismerés, és tovább száguldottam a síneken!
Hát persze, hogy hallottam már erről a jelenségről, csak épp rossz fiókban keresgéltem. A régészeti vájatokat egészen kisiskolás koromig kellett metszenem. Nem Európában, nem is a szakosodás során, hanem középiskolás irodalom órán.
           A szinesztézia olyan költői kép – zengett az emlékeim rozsdás tankönyvében –, mely során a szerző érzetcserét alkalmaz a művében. Zenét látunk, színeket érzünk, ízeket tapintunk. Kevesen tudják viszont, hogy a szinesztézia embereknél is előforduló, mentális jelenség. Nem mesterséges; az idegek keresztaktivitása felelős érte. Nem manipulálható; egy érzékszerv benyomása automatikusan aktivál egy másikat. Gyakorisága mindössze 3%; éppen olyan ritka, mint a zöld szem.  Persze egy illat, vagy dallam sokunknál megidéz egy emléket, de ez nem összetéveszthető a szinesztéziával. Jobban belegondolva, ifjabb koromban olvastam a szinesztéziásokról. Talán Isaac Asimov könyvében. Valamiért boldogsággal töltötte el – ha nem is tudatosan –, de akkor is kapcsolatban álltam Sloane Riversszel.
– Dr. Gavreel? – Kissé megfeledkeztem magamról. A csillém messzi tájakra repített, nem is értettem hogyan sikerült végül visszatalálnom a rendelőbe.
– Bocsásson meg – biccentettem. Összeszedtem magam, és újfent a páciensre összpontosítottam minden idegszálamat.  – Ez végül is nem betegség, hanem adottság, Sloane – mondtam elismerőn. Miss Rivers előre–hátra hintáztatta a testét; nem sikerült maradéktalanul meggyőznöm arról, hogy színeket ízlelni milyen fantasztikus, egyedi képesség. Mindazonáltal nekem is volt némi hiányosságom a diagnózisban. Már előre láttam, hogy lázas kutatómunkába kezdek, amint Sloane ideje lejár. – Különlegesség, ami nem mindenkinek adatik meg.
– De ha lehet, akkor ne dicsekedjek vele mások előtt, igaz? – Szája pajkos mosolyra görbült; hűséges tükörként vettem fel magam is a reakcióját.
– Tekinthetjük fénysugárnak, amire már hosszú ideje vártunk, Sloane – Szemeiben remény csillogott. A legragyogóbb emóció, amit ember valaha közvetíthet egy másik felé.
– Őszinte leszek magával – Egymásba kulcsoltam az ujjaimat, mintha imádkoznék. – Elképzelhető, hogy rossz helyen tapogatózunk. Előfordulhat, hogy az ön esetének, és ennek a jelenségnek semmi köze egymáshoz. De talán megér egy próbát, hogy ebbe az irányba kísérletezzünk a legközelebbi terápián. Mit szól hozzá?
           Nem szakította meg a szemkontaktust. Tőlem várta a megerősítést, vagy a cáfolatot. Ha a korábbi teóriáját követjük, akkor csakis ő lehetett az, aki megpöckölte a bizalom kapcsolóját, a bátorságot.
           Kiegyenesítette a gerincét, tenyereit a két térdén pihentette.
– Vágjunk bele – jelentette ki határozottan.




 
 
 
Higurasi Haruka on December 24th, 2016 08:51 pm (UTC)
És tényleg találtam fejezetet a fa alatt, elképesztő vagy! :D Ráadásul nem is egyet, el vagyok kényeztetve :3 Holnap családi ebédünk van, de utána mindenképp jövök áradozni a folytatásról :D

Addig is neked is Neked és Szeretteidnek is Boldog Karácsonyt :)
uchi90uchi90 on December 27th, 2016 02:18 pm (UTC)
Köszönöm szépen itt is ^^ <3
Én egy korábbi hozzászólásodra küldtem választ, és ott írtam pár sort, bocsi hogy csak ilyen bénán sikerült ^^"

Boldog Ünnepeket kívánok én is utólag! :*