?

Log in

 
 
24 December 2016 @ 03:34 pm
rózsabogarak 7. könny  
Karácsonyi Könnyek 2.

"Istenem adj békességet, hogy ne változtassak, amin nem tudok
bátorságot változtatni, amin tudok...és bölcsességet a választáshoz..."
 (A békesség imája)



Z a c k                                                                                                         

           Rohadt fáradt vagyok. Fél tizenkettőkor egy Alfa Romeo gurult a garázsba… egész nap a meló Júliáját játszottam. Azért tudom ilyen pontosan, mert másról se dumáltunk a srácokkal, csak az ebédidőről, ami – hozzáteszem –, rohadtul ránk fért. A kipufogósok után, íme egy motorhiba; nesze neked változatosság! Adtam a szarnak egy pofont; a Corvette–hez így sem jutottam közelebb. Első generációs turbódízel, ami nagy futásteljesítmény után brutális olajfogyasztást produkál. Ebben a szemét, hideg időben a leállított motorok szellőzőjén pára csapódik ki a szívócsőben, megfagy, az indításkor pedig: pápá járókerék! Nap végére könyékig mártóztam az olajban. Csak egy forró zuhanyra vágytam, meg persze, hogy negyedik öblítésre ­­– úgy ahogy – embernek lássam magam.
Berúgtam a bejárati ajtót. A nyekkenésre bevillant, hogy időszerű lenne tiszteletemet tenni Helenénél. Azzal a hanyag mozdulattal a felelősséget is magam mögé hajítottam. Ráér jövő héten – kötöttem kompromisszumot. Ha a satrafa kihúzta eddig, akkor egy hétvége alatt nem fogja feldobni a seprűjét.
Loanie még nem volt otthon; a kis asztalra szórtam a postát, hogy ezúttal őt érje a borítéknyitás öröme. Momentán egy sört is nehezemre esett kinyitni, ezért jobb híján a kanapéra vágódtam, és keresztben szétterültem rajta. Francba – ekkor esett le, hogy totál össze fogom kenni olajjal a szövetet. Szegény Loanie, egy hét alatt se suvickolja ki. Bűntudatom volt, de egy centit sem bírtam moccanni. Veszettül jól esett kicsit felelőtlennek, kicsit hanyagnak, kicsit lázadónak lenni. Annak a srácnak, aki régen voltam. Aki régen lehettem.
A szirénák a nevemet visították az utcán. Hiába az évek, még most is felpezsdítették a vérem. Nem a szüleink elvesztése vagy a húgom gondja miatt kellett felnőnöm, de ezek tuszkoltak fel a változás szerelvényére. Olyan járat volt ez, ami azóta nem fékezett. Nem akadt megálló, csak egy–egy kósza kitérő, mint ez a mostani perc. Üres. Kitöltetlen.
Kattant a zár, amit hamar Loanie puha léptei követtek. Megmosolyogtam. Annyival óvatosabban közlekedett, mint én. Ezer közül felismertem; anyára emlékeztetett. Érzéki finomsággal libbentek, amit sosem értettem meg. Olyan teremtmények kölcsönözték ezt a képességet, akik túl tiszták voltak erre a mocskos világra. Angyalok.
– Zack? – Ütötte meg a fülem valahonnan az előszobából.
– Nappali – kiabáltam. Nagymacskaként az oldalamra gördültem, és kifli alakba hajlítottam a térdemet.  Ráérős dobogás közelített. Fel kellett támaszkodnom az alkaromra, hogy lássam a húgom apró termetét. Loanie csípőre tette a kezét, de nem szólt egy szót sem. Tudtam, hogy neheztel a „piszkolás” miatt, mégsem dorgált meg érte. Akár csak anya, megint.
– Nehéz nap? – Mivel Noah–nak és Isaacnek nem volt időm, most lehetőség volt egy zsíros panaszkodásra, aztán a húgom arcára néztem. Bőre sápadt volt, a szemei álmosak.
– Neked is? – szerváltam vissza. Megvonta a vállát, és a szemközti fotel ölébe roskadt. A karfára könyökölt; arcát a tenyerébe fektette.
– Csak a szokásos.
– A dokinál – találgattam –, vagy a kávézóban?
– Kettőnk közül, te vagy az, aki nem tud tűzszünetet kötni Kelly–vel – szavalta fásultan. – Szóval inkább az előbbi.
– Mondott valamit?
Mindig mond valamit – felelt pajkosan. – Ez a szakmája.
Tenyeremmel végiggyűrtem az arcom; a ráncok között éreztem a motorolaj meg a benzin bűzét.
– Úgy értem, valami újat. – Fura érzelem suhant át az arcán, talán megbántottság. Gorombának, türelmetlennek tűnhetett a kérdésem, de annyi ideje járt ahhoz a Gavreel–hez. Kizártnak tartottam, hogy nincs előrelépés. Nem a pénz miatt. Loanie érdekében akartam válaszokat kapni. A rohamok, és a tünetek jó ideje megszűntek. A legőszintébben nem értettem, hogy a húgom, és az orvos miért ragaszkodnak a terápia folytatásához, hacsak nem nyomós okuk van rá, amit velem nem kívánnak közölni.
– Szóval, mi volt a műhelyben? – Rivers– féle, éles manőver. Ügyes. Révén, hogy kimerült, szemet hunytam a nemtetszés felett. Úgy, ahogy ő tette az imént a hempergés miatt. Ezek a nuansznyi semmiségek tettek bennünket igazán testvérekké.
– Newman nem enged a mézesbödön közelébe – A plafon felé nyújtóztam, és ásítottam egy nagyot. Loanie–nak megrándult a szája; alighanem ő is vágyott ilyesmire, de nem akart félbeszakítani. – Kapzsinak nevez.
– Igaza van – bólogatott bőszen, mire felkaptam a fejem. – Nem habzsolhatsz fel mindent egyedül.
– A fiúk többet fecsegnek neked, mint Lindsay középiskolás barátnői – gúnyolódtam, de Loanie összeszűkült szemmel méregetett. Nem sikerült leszerelnem a humorral.
– A szorgalom klassz dolog – Dicsérettel indított, ezután következett a feketeleves. Ebben apánkra hasonlított. Lojális volt, de kíméletlen. Néha brutálisan. – De ne vidd túlzásba. Nem fog előléptetni, ha azt látja, hogy csak a hatalom érdekel.
Csakhogy engem nem izgat a módszer megválogatása. Akarom a posztot. Ennyi. Kell a biztonságunkhoz; Loanie ezt nem értheti. Nem hibáztatom, hogy nem tudja milyen idősebbnek lenni. Nem is kérném, hogy cseréljünk életet, vagy sorrendet. A legjobbat fogom biztosítani neki, és ehhez Newman székére van szükségem.
           Sloane egy darabig türelmesen várt a válaszomra, aztán kiszállt az összecsapásból. Gerince ívbe feszült, előre nyújtózott, és a levélkupac közepébe markolt.
– Akkor lássuk a heti lottószámokat – Némán nevettem. Ez volt a közös viccünk. Amolyan Rivers szállóige. Hányszor hallották már ezek a falak a hónap végén!
– Internet – Szemei csücsöktől csücsökig táncoltak, ahogy falta a sorokat. Hamarosan az ölébe ejtette a borítékot, és jöhetett a következő versenyző. Hosszúkás; alighanem a havi bankszámlaegyenlegről szóló értesítés. Gépi borítékolással készült, enyvezett példány – állapítottam meg. Hiába; a műszaki sulinak maradt némi lenyomata. Nem érintette emberi kéz. Személytelen és száraz, de apa halála óta nem is kaptunk személyre szólókat. Azóta – mint néhai szüleink emléke – kihűlt az érzelem a postaládánkból.
– Hiteltörlesztés – szavalta gépiesen Sloane. Ezeket a borítékokat gyűlöltem a legjobban. Belőlük volt a legtöbb, és nem lehetett a kukába hajítani, mint a reklámokat, meg a szórólapokat. Mind arra emlékeztettek, mennyi adósságunk maradt a kávézóból. Véget nem érő pénznyelő.
           Loanie–ra néztem. Vékony arca elsápadt; alighanem ugyanaz járt a fejében, mint nekem.
– Következő? – noszogattam. – Nehogy kihagyd a két repjegyünket Balira – Bátortalan mosoly lopódzott az arcára.
A húgom egy lila borítékot csippentett az ujjai rabságába. Egy percre azt hittem, a kimerültség bolondoz velem. Pislogtam, de a küldemény nem váltott fehérré. Erőt vettem magamon, felültem, és közelebb húzódtam a karfához, és Loanie–hoz.
– Mi van? – röhögtem. – Tényleg ránk szakadt a bank?
– Nincs címzés – Előre–hátra forgatta a borítékot, mintha legyezné magát. – Se feladó, semmi. – A szituáció túl ismerős volt. Mielőtt Sloane felnyitotta, kivettem a kezéből a levelet, és magam téptem fel a ragasztót a fülén.
– Isaacnek mostanság túl sok a szabadideje – Loanie csodálkozó arcot vágott, mialatt én a papírral szöszmötöltem.
– Akarom tudni? – kérdezte gyanakvón. – Megint fogadtatok valami marhaságban?
– Csak baromkodik – Megvonogattam a vállam, de már nem figyeltem rá. Bevallom, izgatott lettem, hogy Isaac ezúttal milyen ökörséget eszelt ki. A szemem sarkából még elcsíptem, hogy Sloane legyint felém egyet. Felkelt a kanapéból, és a konyha felé szegődött. Bizonyára nem akart cinkos lenni egy újabb gyerekes ugratásban.
           Két ujjal benyúltam a boríték száján, és kihúztam belőle az üzenetet. Nem tévedtem. Egy az előbbiez hasonló írás került a birtokomba. Az üzenet a következőképpen szólt:
„Akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd”[1]

           Mi ez – húztam a szám elégedetlenül –, valami tréfás feladvány? Ej, Isaac, te ravasz vén róka! Ennél azért többre számítottam tőled. Vagyis… talán inkább kevesebbre. Meg kell hagyni, nem ő volt a legélesebb kés a fiókban, de kétkezi munkát végző férfiként nem is ez volt a feladata. Egyszerű emberek voltunk. Elmélkedésre ott volt a mi saját bejáratú lexikonunk: Kelly, na meg professzor Gavreel.
           Újra elolvastam az üzenetet. Aztán még kétszer. Könnyhullatás – csóváltam a fejem –, múltkor meg sírás… Filózni kezdtem. Hogyan is szólt pontosan az első üzenet?
A szitakötők nem bőgnek? Igen, azt hiszem, valami ilyesmi. Nem emlékeztem tisztán. Ha jól dereng, összegyűrtem a papírt, Loanie pedig összesöpörte a hétvégén, és a kukában végezte. Kissé lelombozódtam. Szórakozottan behajtogattam a lap csücskeit, hogy repülőt formáljak belőle.
           Meg akartam lódítani az elkészült járművet, amikor a hüvelykujjam begörcsölt. Az ízületeim körülbelül olyasmi állapotban lehetnek, mint Helenének.  A kezem bütykös; Loanie szerint egy kisebb péklapátnak is beillene. Ez is csak egy mellékhatása a szenvedélyemnek, a munkámnak. Tornáztatnom kéne két fékcsere között, de a fene sem fog ilyen baromságokkal foglalkozni. Gondoltam behajlítom párszor, és ennyivel le is tudom a gondot, de ekkor már a mutatóujjam is ledermedt. Oké, kezdtem pipa lenni. Felkeltem a kanapéról, és dühös léptekkel a konyha felé vágtattam. Sloane már nem volt ott; a hangokból ítélve a szobájában tüsténkedett valamit.
           Megnyitottam a csapvizet. A sugár alá dugtam, ami leghamarabb a kezem ügyébe került: Sloane bögréjét. A porcelán füle balettcipő fűzőjét mintázta. Kissé elszállt a mérgem. Ha olyan luxust, mint a palackozott vizet nem engedhettünk meg magunknak, azért a húgom mindig gondoskodott róla, hogy vidámságot csempésszen a hétköznapokba. Sokáig hagytam zubogni a vizet, hogy ne legyen olyan szörnyű a fémes íze. Elzártam a csapot. A súly alatt kissé megremegtek az ujjaim, de gond nélkül sikerült kiemelnem a bögrét a mosdókagylóból. „Megy ez!” – hajráztam magamnak, aztán közelebb emeltem a számhoz a hamis balettfűzőket. Ittam két kortyot; az ártalmatlan folyadék valamelyest lecsillapított. Talán gyakrabban kéne a vizet választanom a tömény testvére helyett.
           Ezen majdnem hangosan felröhögtem, amikor az ujjaim – az eddigieknél jóval makacsabbul – dermedtek le. A percek groteszk formába csorbultak, mint a bogarak lábai, miután elpusztulnak. A széleket éles fájdalom hasogatta. Ha olyan puhány lettem volna, mint a néhai tiszteletes fia, most hisztérikus zokogásban törtem volna ki kínomban. A halántékomon verejték csorgott végig; egyszerre olyan forróság öntött el, mintha Newman műhelyében szerelnék. Erőszakos nyögés tört elő a torkomból, amikor már második perce próbáltam kiegyenesíteni legalább egy ujjat az ötből. Friss, nyilalló görcs söpört végig a vénáim között, mire a fűzős fül megugrott a mutató ujjamon.
           A kerámia milliónyi apró, fényes darabra zúzódott a padló kövén.

S l o a n e                                                                                                                

Az esti ügyelet nem tartozott Zack Rivers kedvencei közé. Tulajdonképpen semmi nem tartozott Zachary Rivers kedvencei közé. Viszont ő benne volt az én top ötös favoritjaim között, ezért szemet hunytam a morgása felett.
Sokszor virrasztott a betegágyam mellett egy–egy hajnali riasztást követően – bár, ezekre én egyáltalán nem emlékszem. A kései óra miatt – és mert Erynnisville nem éppen a patent egészségügyéről volt híres–, legalább másfél órája malmoztunk a folyosón. Arra vártunk, hogy valaki észrevegyen, vagy legalább tájékoztasson bennünket. A vizsgálat maga harmad ennyi idő alatt lezajlott. Zack intravénás pralidoxint kapott, de az nem enyhítette a kínzó tüneteit. A nővérke ekkor antropint említett, ami – legyen az bármi is – nyilván bevált, tekintve, hogy a bátyám húsz perccel később már sokkal rokonszenvesebb arcát csillogtatta felé. Áldás tehát az antropinnak, meg az ápoló kezeinek, de mi továbbra is a vérvizsgálat eredményére várakoztunk.
Jobb híján automatás kávét, meg száraz szendvicset hoztam kettőnknek a büféből, de Zack arca azonnal eltorzult a látványuktól.
– Nem kell – Olyan képet vágott, mint amikor a borsófőzeléket utasította vissza. Szegény apánk engedett, és inkább sült szalonnával kínálta. Én nem voltam olyan, mint apa, és ezt szerettem volna mielőbb az úrfi tudomására hozni.
– Több száz kávét szolgálok fel naponta – sóhajtottam. – Gondolod, hogy az én gyomrom nem fordul fel ettől az utánzattól? – Vonásai ellágyultak. Már sokkal jobban emlékeztetett arra a Zack–re, akit a kedvenceim közé taksálok. Persze, magamat is emlékeztetnem kellett, hogy türelmesnek kell lennem vele. A bátyám nem szokott így viselkedni, csupán… az ő imidzsébe: a nagy, és erős katonáéba nem férhetett bele egy gyenge apród szuttyogása.
– Kösz – Vonakodva bár, de sértetlen kezével elvette a poharat. A bajsza alatt motyogott még egy keveset, de már egyáltalán nem tudtam komolyan venni.
– Legközelebb ne erőltesd meg ennyire – Igyekeztem finom lenni, hogy a legkevesebb színe se mutatkozzék a parancsnak, vagy az okoskodásnak a mondatban.
– Newman szerint, ha egy férfi keze nem olajos, akkor az csajból van.
           Végre én is megnyugodtam. Az első poén a bögretörés, a telefonálás, és a taxiban való veszekedés után, mialatt a kórházba értünk.
– Ez nem inkább Noah Wayne mondása? – Zack szája megremegett, de ezt a nevetést még sikerült visszaszorítania. * Egy korttyal felhörpintette a langyos, pancsos kávét. Hálás pillantásokkal adakozott a műanyag pohár fenekének, de tudtam, hogy azok valójában nekem szólnak. Meleg tűz lobogott a mellkasomban. Habozás nélkül félretoltam a szendvicset, teljes testtel felé fordultam, és óvatosan megsimogattam a haját. Egy percre becsukta a szemét, de hamar visszanyerte az erejét.
– Egy Rivers mindig a talpára esik – emlékeztettem –, vagy ha nem, akkor…
– Az őrangyala szárnyakat stoppol a hátára – A mondás családi ereklye; az őseinktől származik. Nagyapa esküdött, hogy generációk óta öröklődik. Ha túlzott, ha nem, a reklám láthatóan működött, hiszen mi is hűségesen beépítettük a hétköznapokba.
– Mr. Rivers? – Zack úgy pattant fel, mint akinek tűt szúrtak a fenekébe, én viszont higgadtan egyenesedtem mellé. Általában felválta passzolgattuk a nyugodt státuszt a nehéz periódusokban; most nekem kellett állnom a sarat.
– Köszönöm a türelmüket – A nővér elhasználtabb állapotban volt, mint ketten együttvéve. Elnézőn pislogtam rá, és közben csodáltam az ő türelmét egy tizenkét órás műszak után. – Hogy érzi magát, Zachary?
           A bátyám elhúzta a száját. „Katonadolog” – üzente némán. Nem is kívánt többet fecsérelni erre a hasztalan témára, helyette egyenesen a dolgok közepébe vágott.
– Mikor tudok majd dolgozni? – A hölgy szemei elkerekedtek. Nyilván nem ilyen jellegű kérdésre számított. Csak reménykedni tudtam, hogy nem azért mert annyira súlyos volt a helyzet.
– Meddig kell pihentetni? – kozmetikáztam, a nővérke homloka viszont gondterhelt redőkbe gyűrődött. Mellkasára húzta a kartont, és így szólt:
– Nem csupán egy egyszerű túlterheltségről van szó, Mr. Rivers – Zack álla megfeszült; szinte hallottam, ahogy összepréseli az őrlőfogait. – A laborvizsgálat aggasztó eredményt mutatott.
– Hogy érti?
– Úgy értem Zachary, hogy a vérében luzindo és voliram targo jellegű anyagok származékait találtuk. – A bátyámnak torkára forrt a szó, így végre én is villanáshoz jutottam.
– Ezek micsodák?
– Vegyszer származékok, Miss Rivers. – mondta komolyan. – Többnyire mérgezőek –Zack a balomon idegesen fészkelődött. Régen láttam ennyire feszültnek, pláne ennyire tanácstalannak. –  Szerves foszfát és karbamát alapúak.
– Hogy juthatott a szervezetébe? – akartam tudni.
– Nyálkahártyán vagy bőrön történik a felszívódás – magyarázta a nővérke, aztán a bátyámhoz fordult, abban a reményben, hogy némi hasznos információt nyerhet tőle. – Milyen munkakörülmények között dolgozik, Zachary?
– Gépjármű műhelyben – vágta rá, mintha a vád padján faggatták volna. – Nem érintkezünk veszélyes anyagokkal – tisztázta azonnal. A nővér megérezhette, hogy ingoványos talajra érkezett, ugyanis rögtön taktikát változtatott.
– Természetesen – bólintott. – De meg kellett kérdeznem.
– De, ha a műhelyben nem – kockáztattam meg óvatosan –, akkor hol lehet ilyen vegyszerrel találkozni? – A kérdés mindkettőjükhöz szólt, de Zack válaszolt:
– Remélem nem a kávézóban! – csattant fel.
– Ugyan már – intettem le. – Hol gondoltad? Az agyon ellenőrzött import csomagokon? Akkor én már hamarabb idekerültem volna.
– Ezek az anyagok – szállt be a nővér is, akiről az okfejtés közben el is feledkeztünk –, általában rovarirtókban fordulnak elő. Az idegek rendszertelen izzását okozza. Minden olyan tünetet, amit önnél tapasztaltunk. 
           Zack a fejét csóválta.
– Nem gondozunk kertet, és otthonra sem vásároltunk ilyen holmit.
– A biztonság kedvéért ellenőrizzék le a háztartásban található tisztítószereket. Véletlenül is közéjük keveredhetett – javasolta a hölgy, aztán lapozott párat a kartonban, és letépett egy papírt a tömb közepéből. – A gyógyszert kétszer egy nap kell szedni – Megköszöntem, és elvettem a receptet. – Jövő héten vissza kéne jönni egy kontrollra, csak a biztonság kedvéért.
           Zack olyan hangosat káromkodott gondolatban, hogy a decibel szétfeszítette a folyosó falait.
– Itt lesz – ígértem helyette, egy bájos mosoly közben. – Köszönjük.
– Javaslom, hogy egy hétig maradjon otthon, Mr. Rivers. – Zack arca eltorzult; a rosszalló ráncok masszaként olvadtak eggyé szája, és a szeme sarkában. Csodáltam, hogy a nő nem visított fel félelmében.
           A nővér biccentett, aztán légies léptekkel illant tova a folyosón.
– Erre vártunk ennyit?! – forrongott a bátyám. Megiramodott a kijárat felé; gézzel pólyált kezét – mint aki nem tud mit kezdeni vele –, használhatatlan tuskóként lóbálta a teste mellett.  A vállamra kaptam a hátizsákom, és loholva a nyomába szegődtem. – Ezért felesleges volt bejönni.
– Másfél órája még akkora volt a kezed, mint egy gömbhal – ziháltam mögötte. – Ha nem kapsz gyulladáscsökkentőt, minimum két hónapra elbúcsúzhattál volna Mr. Newman műhelyétől.
– Miért mindig velünk történnek ilyenek?! – fakadt ki keserűen, én pedig lassítottam mögötte. Igaza volt. Mióta kettesben maradtunk, a szerencsecsillagunk valahogy elkerült bennünket, de az őrangyalaink is szabadságolták magukat közben. Mintha átok ült volna rajtunk. Szerencsétlenségek; tíz csapás olyan bűnök miatt, amelyeket talán a múltban követtünk el.

           Az otthoni környezettől Zack valamelyest lenyugodott. Lomhán a nappaliba csoszogott, és – éppen mint pár órával ezelőtt – fáradtan elnyúlt a kanapén. Fedett kézfejét lelógatta a kanapéról – látni se bírta többet gyengeségének bizonyítékát.
– Éhes vagy? – kérdeztem halkan. – Ha nem kérsz semmi nehezet estére, akkor hozok egy adagot a fehérjeturmixodból.
–  Nem kell semmi, Loanie. – Néma sóhajt leheltem. Az előszobában nem kapcsoltam lámpát; az egyedüli fényforrás az utcai közvilágításból lopódzott közénk. Karcsú sávban nyúlt el a linóleumon, felugrott a dohányzóasztal tetejére, majd Zack nyúzott arcán állapodott meg. Halkan odasétáltam hozzá. A behajlított térde, és mellkasa között ideális helyet találtam magamnak, így leültem hozzá. Nem húzódott el, de nem is nézett rám. A levegő dühös fújtatások közepette szűrődött az orrlyukain.
– Hogy is szólt a Rivers mondás? – suttogtam.
           A bátyám fintorgott; ezúttal nem sikerült kiengesztelnem.
– Ránk nem érvényes – gúnyolódott. – Azt hiszem, ideje lenne valami újat kitalálni.
– Hm – Felemeltem a fejem, és elmerengtem. A szemem lassan kezdett hozzászokni a homályhoz. A sötét árnyékok között alig lehetett kivenni a koszos falakat, meg a foltos, fürtökben csüngő tapétát. – Mit szólsz ehhez? – Próba közben megköszörültem a torkom: – Egy Rivers nem vár az angyalaira. A saját szárnyaival éli túl az esést.
           A sötétben valahogy minden sokkal hosszabbnak tűnt, így egy örökkévalóságnak érzékeltem, amikor Zack végre felnevetett.
– Ezt adom – Felemelte az ép kezét; ökölben felém nyújtotta, én leutánoztam, és összekoccintottuk őket. – Pihenj, kölyök. – Nem kellett sokat erőlködnie, hogy elérjen a fejem búbjáig, és összeborzolja a hajam. – Nehéz napod volt. Én még maradok egy kicsit.
           Nála ez azt jelentette, hogy a kanapén tölti az éjszakát. Nem először fordult elő. Egy–egy görbe este után, kései műszakból hazaesve… vagy csak azokon az estéken, amikor egy kis magányra vágyott, de a gondolatai már összeroppantották a szobája falait.
Mire egy vékony pokrócot hoztam a szekrényből, már el is nyomta az álom. Óvatosan, centiról–centire engedtem rá az anyagot – akár egy pillekönnyű palástot –, hogy fel ne ébresszem. Mély alvó volt, de inkább nem kockáztattam. Lehajoltam, és anyai csókot nyomtam a hajára.
           Mindkettőnknek rázós napja volt; nem hittem, hogy hajnali fél kettőkor kerülünk vízszintes állapotba. Nem is tudom melyikünk volt a kimerültebb. Zack, aki egész nap dolgozott, aztán kínzó fájdalmai voltak. Vagy én, aki még fel sem fogtam igazán, hogy miket hallottam Dr. Gavreel–től. Szinte el sem hiszem, de buzgó izgalommal vártam a jövő heti alkalmat, amikor új módszer boncolgatásába kezdünk együtt.
           A friss, ámbár közel sem olyan rémisztő diagnózisomat ezúttal tudatosan kezeltem. Elkezdtem figyelni a színekre. Arra hogy milyen érzetet váltanak ki belőlem. Szorgalmasan kerestem azokat a fogódzókat, amelyek közelebb juttatnak a megoldáshoz.
A fullasztó feketeség nem volt egy lebilincselő tanulmány. Nem éreztem mást, csak amit egyébként is szoktam: sejtelmességet, és egy csipetnyi misztikumot. Gyerekkorom óta sejtem, hogy a világ meghatározó történései ezekben az órákban zajlanak, de a színek szempontjából számomra nem rejtett megoldást. Vetettem még egy utolsó pillantást a békésen szunnyadó Zack arcára, aztán a szobámba indultam, hogy én is kinyújtóztassam a fáradt lábaimat.
Az egyik lépésnél megcsusszantam, majd a kanapé karfájába kapaszkodtam, hogy ne zuhanjak el. Sikerült nem felsikoltani, de azért gyorsan leellenőriztem, hogy a spontán piruettem nem keltette–e fel a bátyámat. Tiszta volt a levegő. Zack ugyanolyan zavartalanul szuszogott, ahogy eddig. Leguggoltam, és tapogatózni kezdtem a csúfolódóm után. A tenyerem megakadt egy sötét papíron. Most jutott csak eszembe Isaac idétlen levele. Zack rosszulléte miatt megfeledkeztem a lila borítékról, ami most mosoly helyett csak bosszúságra adott okot. Szaggatottan felegyenesedtem. A konyhába nem léphettem be; megtorpantam az ajtófélfa előtt. A bögrém szilánkjai még elszórtan hevertek a kövön; millió csillogó pötty villódzott a lábaimnál. Zack kiabálása után nem volt időm összetakarítani, most meg már nem éreztem hozzá erőt magamban. Majd reggel, indulás előtt – gondoltam.
Fogtam hát a borítékot, és amikor elhaladtam a szobám felé, a bejárat melletti szemetesbe dobtam Isaac buta üzenetét.



[1] Zsoltárok könyve 126. fejezet 5.



 
 
Current Music: Sam Tsui - Clarity
 
 
 
uchi90uchi90 on December 27th, 2016 02:16 pm (UTC)
Szia ^^

Sajnos én sem voltam gépközelben; és bár láttam, hogy hozzászólásom érkezett, a megcsappant mobilnet nem sokat engedett láttatni, hogy kitől érkezett X"D Persze a sejtésem beigazolódott, hiszen Te írtál, és örülök, hogy vártam a válasszal, mert mobilon amúgy sem tudok olyan jól begépelni, mint a laptopon... képzeld, soron kívül is akartam Neked írni pár sort Karácsonyra, de mivel a mailbox "felfalta" a régi e-maileimet, csak egy korábbi hozzászólásodra, tudtam választ - és ezzel együtt Boldog Karácsonyt kívánni... tehát, kicsit megkésve, de annál nagyobb szeretettel, és még egyszer: Boldog Ünnepeket Neked, és a családodnak! :)

Ha a vizsgákkal nem is, most a melóval tettem azt, hogy tartogattam a szabit egész évben, így szerencsére el tudtam menni 22-től :) Legközelebb csak január 2-án megyek, szóval addig láblógatás, mellette meg persze gépelés van végre ;)
A januári alapvizsgához sok sikert, biztos nagyon ügyi leszel, szorítok! ;)

Szívesen, örülök, ha ezzel a "virtuális csomaggal" hozzá tudtam járulni kicsit az Ünnepekhez ^^ Megpróbálok mindenen szépen végighaladni, ahogy Te tetted :)

Aiden: hehe... én Loanie helyében tuti megpukkadnék tőle, dehát ő sokkal higgadtabb természetű, mint én vagyok, szóval egyelőre jól bírja a kiképzést XD mellesleg, talán pont azért kedveli a srácot, mert annyira más, mint ő vagy, bárki más, akivel eddig találkozott ;) Persze, velük kapcsolatban elég sok dolgot lehet előre borítékolni, dehát... ismersz :D túlzottan nem szeretem a fluffot, meg a hétköznapi dolgokat, szóval mindent csak szépen, lassan... :D

Szinesztézia: áh, középiskola óta a kedvencem :D az impresszionista költőknél tetszett meg, és már akkor elhatároztam, hogy valamelyik karakterem "megkapja" ajándékba. Sloane-é lett a megtiszteltetés, holott először Aidennek szántam... az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy a srác így is elég érdekes "különlegesség" nélkül is, mindamellett a szinesztézia - ahogy Gavreel is mondta - megoldás lehet Sloane gyógyulásához is. Nagyon várom, illetve remélem, hogy lesz erőm szépen levezetni :)

Zack: na, igen az egészségügy... ismerjük, és nem szeretjük, ezért nekem is színtiszta kritika volt az itthoni ellátásra :D ááá, a spoiler :D hogy Kasaharát idézzem: "szóval Te is olyan csaló vagy, aki a könyv végére lapoz, hogy megtudja boldog lesz-e a befejezés?" :DDD de nem bánom... azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha felfedem: igen, a méreg a borítékon, illetve, magán az üzeneten volt. Riversék ezt egyelőre nem értik/érzik, Isaacnek tulajdonítják a viccet, amiről szépen lassan kiderül, hogy cseppet sem nevetséges, és mégcsak nem is Tőle származik... bevallom, én is izgulok *.* kíváncsi leszek, mennyire lehet észleli az "elejtett" információkat, illetve mennyire lehet következtetni egy-egy nyomon keresztül. Ebben nagyon-nagyon számítok Rád, hiszen mindig Te voltál eddig is, aki fő spekulátorom voltál :* <3 Annyit ugyancsak elárulok, hogy az angyal, rózsa, bogár hívószavak szinte mindenhol megtalálhatók lesznek, és ezek is fontos szerepet játszanak majd abban, hogy a "rózsabogarak ne sírjanak" ;) Tessék majd figyelni, bár - úgy hiszem -, Neked ezt nem is kell külön mondanom <3

Nagyon köszönöm, hogy írtál! Ha Neked a fejezetek, nekem a Te szavaid voltak az ajándék a fa alatt ^^ Én is sok-sok pihenést kívánok Nektek! ^^