?

Log in

 
 
07 March 2017 @ 07:21 pm
rózsabogarak 8. könny  
8. könnycseppp...
Jó szórakozást!


A i d e n                                                                                                                  

           Könnybe lábadt szemmel ébredt Erynnisville. Vastag viharfelhők költöztek az égre. Lustán úsztak, kanyarogtak felettünk, mintha a megfelelő percet várnák egy kiadós zuhanyhoz. A színek bizonyára egy melegebb helyre költöztek, itt ugyanis nem maradt más, csak a grafit, és annak a milliónyi árnyalata. A templom tornya baljós váddal hajolt felénk; matt, sötét köpenye leginkább egy ónix kövekkel kirakott síroszlophoz hasonlított. Az ítélet illata kúszott a harmat cseppjei közé. Mi egyszerű halandók nem sejthettük, hogy kinek a részére fortyog a méreg az üst fenekében.
           Az üzletet Sloane nyitotta. A bejáratnál a kabátja ujjából lusta, kövér cseppek potyogtak a lambériára; nem érkezhetett sokkal hamarabb nálam. Egy jó negyed óráig egy árva hangot sem váltottunk a köszönésen kívül. A huszadik perc magasságában helyet foglaltam a harci álláspontom mögött. Bakancsom sarkát az asztal széléhez illesztettem, és megtörtem a fülsiketítő csöndet:
– Vihar az Édenben?
– Hm? – Sloane feje megbicsaklott; kis híján a kiszolgáló pult szélének csapódott az álla, amikor az éle lecsusszant a tenyeréről. Ennek nyilván nem volt tudatában – valószínűleg tükörbe se nézett ma reggel –, de egy hajnalig virrasztó koleszos benyomását keltette. Az időjárás emberi testbe költözött hasonmása.
– Csak érdeklődöm – ismételtem türelmesen –, hogy zavar van–e az Erőben[1] a térfeleden?
           Lemászott – jobban mondva lecsorgott – a magas bárszékről, és kanalazni kezdte az őrölt etiópit. Az összes gyűjteményük közül, ennek kedveltem a legjobban az illatát. Valami oknál fogva Sloane mindig az etiópi lefőzésével indította a reggelt. Két hónap után, ez a fanyar, egzotikus esszencia vált az ébresztőmmé. Fura mennyire a szokásaink rabjává tudunk válni. Legyen az egy kávé aromája… vagy egy kicsi, kócos folt, szemben a munkaasztalunkkal.
– Tudtam, hogy kocka vagy – mondta, miközben – aznap először – bekapcsolta a kávéfőzőt. Az olasszal és a jemenivel most nem foglalkozott, pedig három – többé–kevésbé üzemképes – masina is tartozott a Rivers tulajdonba. Egy Saeco – aminek hiányzott a kávétálcája –, meg egy ECM, ami cellux pólyával összetákolt karral integetett. Utóbbi kettő – ahogy a gazdájuk is – pihenésre szorult ezen a nekikeseredett, februári reggelen.
– Illetlen a touché egy másik könyvmolytól – fontam keresztbe a karom a mellkasomon.
           Sloane kinyúlt a bal karjával, de a közelébe se merészkedett egyik főzőgépnek sem. Egyrészt messze voltak, másrészt: számára még nem kezdődött el hivatalosan a munkanap. Jogosnak ítéltem. Ilyen korai órában még egyikünknek sem szoktak nyüzsögni a vendégek.
Lenyomta a vízforraló kallantyúját, majd pördült egyet a bárszékkel, és a polcokat kezdte tanulmányozni. A hosszú sort telis–tele zsúfolták különböző színű, formájú, és nagyságú bögrékkel. Olyan volt, mint egy keleti zsibvásár, a jó értelemben. Egyszer hallottam, amint Sloane mesélte Lindsay–nek, hogy sokat ő készített a középiskolai, technika szakkörön. Mindegyik egyedi darab volt; sajátos történettel. Akadtak olyan kerámiák, amiket visszatérő, hűséges vendégek hoztak: számukra mindig abba szervírozták a kávét. Ügyes megoldásnak tartottam.
Sloane különös műgonddal emelt le egy darabot a gyűjteményből. Választása egy öblös, vastag falú példányra esett. Oldalain apró, kézzel festett rózsafejek bukfenceztek. Egyiket–másikat kanyargó vonalak csatoltak össze. Ha nem is tudtam biztosra, de a nyakam tettem volna rá, hogy ezt ő készítette.
– Nem az olvasásra gondoltam – Kellett kis hatásszünet, mire kapcsoltam, hogy még az előző megjegyzésemre válaszolt. Mindketten lassúak voltunk ma. – Star Wars – egészítette ki kurtán.
– A filmtörténelem óriása – Az érvelés alatt a levegőbe emeltem a mutatóujjam. A forraló gőzölögni kezdett. Sloane lekapcsolta, kiemelte a kancsót, és rázúdított egy nagy adagot az instant porra a bögréje fenekén. Megbotránkozva tanulmányoztam a műveletet. Öngyilkosság; pláne egy kávézóban.
Némelyek szerint – gúnyolódott.
– Az értelmiség szerint – Sloane belenevetett a bögréjébe.
– Rendben – biccentett. Azzal a kezével, amivel a bögrét tartotta felkönyökölt; úgy festett, mintha „rám akarná emelni a poharát.” – Tényleg elég nézhető. Főleg a mai szemetekhez képest.
– Nem ismerem a mai szemeteket – közöltem magabiztosan.
– És nem hallottál még az internetről? – élcelődött, mire elvigyorodtam. Örültem, hogy a kölcsönös szimpátia ellenére, a jó öreg csatáink még a kertünkben sátoroztak.
– De, a telefonos verzióról – bólintottam. – Általában csak arra használom, hogy végigpörgessem az Istagramot reggelente.
– Kocka – szavalta dallamosan. Kitéptem egy lapot a négyzetrácsos jegyzettömbből, galacsinná gombócoltam, és a kávézó térfelére hajítottam. A találat valahol a pult mögött lelt nyughelyre, az egyik bögre hasában. Csont nélkül.
– Nem rossz – biccentett elismerőn. Igen! Én is éppen erre gondoltam, amikor fejével követte a dobás ívét, a nyaka pedig szép ívben megfeszült. Hát, mit ne mondjak, az sem volt rossz.
Diadalittasan hátrabillentem a székkel – de közben ügyeltem, hogy a támla ne érjen össze a fenyőburkolattal –, és mindkét kezemet összekulcsoltam a tarkómon.
– Egy kockától?
– Most a könyvmolyt akartam mondani. – Apró fogai megvillantak mosolygás közben. Csendesen kavargatni kezdte a pancsolt kávét a bögréjében. Minden múló másodperc elcsípett egy arasznyit a szája sarkából, ahol korábban a vidámság keresett helyet magának. Lassan az én vigyorom is fonnyadni kezdett.
– Nyúzott vagy – Visszakanyarodtam oda, ahonnan tulajdonképpen az egész mai társalgásunk indult. Barna szemei komolyan, megtörten meredtek rám, miután elszakította a pillantását a kávénak csúfolt utánzatról. Ezzel a levedlett mosollyal, valahogy még igazabbnak tűnt a kijelentésem.
– Hosszú volt az este – Ujjai a halántékát masszírozták. Nem szakértelemmel tette. Azzal a reményteli, körkörös mozdulattal, amivel az emberek önmagukat áltatták, hogy ettől majd jobban fogják érezni magukat. – Vagy inkább a hajnal, nem is tudom.
           Pajkos hullámok söpörtek végig az arcomon.
– Nem biztos, hogy ez rám tartozik – A szám megremegett, a tervem pedig sikerrel zárult, ugyanis ettől Sloane is visszanyerte a jókedvét.
Ujja köré csavargatta a csigákat a füle mögött, és egymás után legalább ötször emelte a szájához a bögréjét, pedig száz az egyhez, hogy már rég kiürítette. Persze biztosan meg sem közelítettem a valóságot. Az erkölcs szobrát mintázó Zachary Rivers sosem engedné, hogy a kishúga késő estig tivornyázzon. Főleg nem egy hímneművel. Ha Sloane beleegyezne, akkor még a randevúkra is vígan elkísérné.
Úgy döntöttem más irányba kormányozom a hajót. Nem akartam unatkozni ebédig, főleg nem nyugdíjazni magam a leltározással. Szerettem a beszélgetéseinket, és azt a srácot is, aki válaszolgatott az én hangomon, az én testemben.
– Miért mártogatod a lábad a pocsolyába – kérdeztem váratlanul –, amikor a tenger mellett laksz? – Sloane arcán különös érzelmek vendégeskedtek. Részint a töprengés, részint a saját elmebajomról való találgatás szomszédai. 
– Szótár kellene hozzád – Nem volt szemrehányó, csak – ahogy korábban megjegyeztem – nyúzott.
– Képes vagy instant kávézni – mutattam előre szinte vádlón –, amikor körül vagy véve egzotikus tájak ízeivel?
– Nem vagyok válogatós – grimaszra biggyesztette a száját, mintha egy nyalókával tette volna. Nem nézett rám, helyette az üres bögre karimáját karcolgatta a körmével. Valami részlet sántított a mondókájában. Nem volt gyakorlott hazudozó, rajtam kívül is, bárki megállapíthatta volna. A saját térfelemig érződött a gyenge manőver sistergése.
– Ennek nem a válogatáshoz van köze – Elnyújtóztam az asztalomon. Karjaim, mint az indák: egymásfa fonódtak, és végül a felsőbbre fektettem az államat. – Csak akkor lehet kiforrt az ízlésed, ha mindent megkóstoltál. Édeset. Sósat. Savanyút. – Arca ismét különböző színekkel játszott. Látszólag ingoványos talajra kalandoztam. Más embereket egy haláleset, egy betegség, vagy egy katasztrófa zaklatott fel. Sloane-t nem. Őt a hétköznapi, természetes dolgok hozták zavarba. 
– Mostanában csak keserűt érzek – Elmosolyodott. Nem úgy, mint korábban. Őszinte volt, és… boldog? Nála furább csodabogárral még soha életemben nem találkoztam. Ugyan – dobtam fel magamnak a kérdést –, mi lehet mulatságos abban, ha valaki a négy íz közül éppen a keserűt tapasztalja a leggyakrabban a nyelvén?
– Olyan vagy, mint egy Guster – bukott ki belőlem a felismerés. Fogalmam sincs, miért kötöttem ezt az orrára. Nem is akartam igazán. De a szavak eleinte csiklandozták, majd égették a torkom, hogy végre engedjem szabadon őket. Érdekes módon, jobban is éreztem magam, miután megszabadultam tőlük.
– Guster? – ráncolta az orrát.
– Egy együttes – magyaráztam. – Az egyik régebbi daluk pont olyan, mint te. – Kíváncsisággal csüngött a szavaimon, mint egy gyermek egy vadregényes történet közben. Csalhatatlanul Sloane is ilyen volt. Tiszta. Gyermeki. A világ mocska nem hagyott még foltot rajta. Valamiért – ha nagyon halványan is –, érteni kezdtem, hogy a bátyja miért óvja olyan megszállottan. Sloane Rivers egy angyal volt, aki egy ékes holnap ígéretét dúdolta. Akik vendégeskedtek a pokolban, tudják, hogy tapasztalatlan, nem mondhat igazat, mégis… titkon arra vágynak, hogy hazugság legyen az eddigi csalódás, és ez a tiszta teremtés hozza el a jövőt. A megváltást.
– Sosem hasonlítottam még egy dalhoz sem – vallotta be ártatlanul. Tisztaságát még a mellékzöngeként zizegő remegéssel sem homályosította el. A lelke olyan áttetsző anyaggá lényegült közöttünk, mint az ereszről csüngő jégcsapok.
– Talán – kockáztattam meg –, mert nem találtak olyat, ami méltó hozzád.
           Ha lány lennék biztosan zavarba jöttem volna ettől a kijelentéstől. Férfi létemre is túlzásnak éreztem. Mielőtt megbánhattam volna, Sloane gyorsabban reagált nálam. Mosolygott. Nem a szájával, hanem a szemeivel. Nyilván kapott már ehhez fogható bókokat, de volt annyira önérzetes, hogy mögöttes tartalmat keressen bennük. Olyan lánynak tűnt, aki nem szerette, ha a küllemét dicsérték, és azt sem, ha Shakespeare szonettekkel kábították.
           Közelgő léptek dobogása ütötte meg a fülünket, amit kutyaszerű vakkantás kísért. A dér olvadozni kezdett az ablakok szélein, de a párafüggönytől így sem leshettünk ki a szürke utcára. Az első vendég elrabolta tőlünk a pillanatot, de talán így volt rendjén. Talán megváltásként érkezett.
Kiegyenesítettem a gerincem, katonás rendet parancsoltam az asztalomon, és villámgyorsan bepötyögtem a kassza kódját jobb oldalt.
– Fogadjunk, hogy ma hozzám jönnek először – Sloane tekintetében izzó tűz lobogott.
– Fogadjunk – Lecsusszant a székről, és a dereka köré csomózta a kötényét. 
– Jó reggelt! – köszöntünk – vagyis inkább kiabáltunk rá – egyszerre a nyíló ajtóra. Pillantásom egy villanás erejéig találkozott Sloane-éval. Kiss híján felrepedt belőlünk a nevetés.
– Jó reggelt – Az agg férfi most járhatott először az Angyalok Könnyében – nekem legalábbis még nem volt szerencsém hozzá a három hónap alatt. Deres hajszálai csonkán meredtek a plafon felé; homlokát és fényes kobakját halvány májfoltok pettyezték. Szövetkabátja vékony lepedőként lobogott körülötte; aligha melegítette fel ebben a cudar időben.
           A tét emelkedett; egyre beljebb és beljebb araszolt, és latyakos lábnyomokat hintett maga után. Mozgásával nem csapott zajt; úgy közlekedett, mint egy fejfáját kereső, megfáradt kísértet a temetőben. A döntő pont a ruhafogas után következett. Amikor felakasztotta a dércsókolt gallérjánál fogja a kabátját, végül jobbra kanyarodott. Hát vesztettem, de Sloane elégedett sugárzását látva, nem éreztem akkora katasztrófának a meccs kimenetelét.
           Az öreg helyet foglalt az egyik körasztalnál; éles sikoly kísérte a mozdulatot, mialatt behúzta maga alatt a széket.
– Mit hozhatok, uram? – tudakolta barátságosan Sloane. A nagypapa kötött kardigánjának a zsebében matatott, de nem felelt. Előhalászott egy gyűrött vászonzsebkendőt – olyat, amilyet már csak a korabeli emberek használtak. Trombitáló hangok között ürítette ki az orrát, Sloane pedig türelmesen várt, hogy befejezze. A magam részéről felhajtottam a laptopom tetejét, és úgy tettem, mint akinek valami nagyon fontos elintézni valója akadt. Hagytam szárnyalni a győztes angyalt – egy férfi tisztelje az ellenfelét, főleg, ha az tisztességes küzdelemben legyűrte.
– Szóval ez a jó öreg Michael mulatója. – Halkan felmordultam a jelző hallatán. Méghogy öreg?! A nagy folyó zajos csobogást intézett a pataknak, ahhoz képest, hogy ugyan azzal a hévvel utazott. – Sosem jártam még itt. – A nagypapa tüdőhangon beszélt. Mélyről. Mintha minden egyes szó egy sajtreszelő résein préselte volna keresztül magát. Ha nekem felállt a szőr a tarkómon tőle, el sem tudtam képzelni, Sloane mennyire elrettent a maga közelségében.
– Már kávézó – érkezett a puha korrekció, aztán Sloane megengedett egy rövid pillantást felém –, és antikvárium.
– Kávézó és flancos könyvek?! – reccsent az öreg. Megnyújtottam a csigolyámat, így pazarul kiláttam a laptopom fölött. – Aki ismerte a jó Michael Riverst, az tudja, hogy ő bizony nem utazott egyikben sem.
– Én történetesen ismertem – Sloane büszkén kihúzta magát. – A lánya vagyok.
           Az öreg csaknem félrenyelte a vizet lefetyelés közben – a fél literes palackokról minden reggel a gondos Rivers kezek gondoskodtak. Kétszer-háromszor a mellére csapott; a köhögés görcsös hullámokban tört ki a tüdejéből. A halál fullasztó hörgése.
– A lá-lánya? – ismételgette. – Az lehetetlen. Ne mókázzon itt nekem, kishölgy!
           Sloane a mellkasához ölelte a jegyzettömböt, amire a rendelést szokta jegyezni. Karját maga köré fonta, mint egy meleg takarót.
– Miért? – Igyekezett könnyednek, szinte csevegőnek tettetni a hangát, de bujkált benne valami… keserv.
– Kegyed bizonyára új még Erynnisville-ben – Bozontos bajszát abba az anyagba törölgette, amibe korábban az orrát fújta. – Ezért nincs tisztában a helyi – hogy is mondjam –, sajátosságokkal. – A gépem csücskére markoltam, és finoman lejjebb húztam a monitort. Sloane arca megfeszült.
– Felvilágosítana? – Hangja, mint megannyi tűszúrás. Lehetetlen, hogy az öreg nem érezte a fájdalmat a húsába fúródni.
– Csúnya történet – Püffedt, rózsaszín kezével legyintett egyet a levegőbe. – Ha Riversszék nem kötötték az orrára, akkor nem teszem meg helyettük. – Felnyalábolta az étlapot. Messzire tartotta magától, és hosszas mustra után így folytatta: – No, ha már a szerencsétlen véletlenek folytán ide tévedtem, akkor kérem, hozzon nekem egy karamellás cappucchinót az én Michael barátom emlékére, kislány.
           Sloane azonban egy tapodtat se moccant. A torkom ugrott, ahogy nyeltem egyet. Sose láttam még ilyennek. Nyoma sem volt annak az angyalnak, aki pirulva bújt el a bögréje füle mögé. Aki álmosan kavargatta az instant kávéját. Helyét egy olyan lény vette át, akit hömpölygő sötétség ölelt körül. Egy esőfelhő, ami megannyi üvegszilánkkal táplálkozott. Ami készen állt a pusztításra.
– Mégis – szólt csilingelő hangon Sloane –, előtte szeretném hallani a történetet, amibe belefogott az imént.
– Izgatja a fantáziáját, igaz-e? – Az öreg gyöngyöző kacajt hallatott. Sloane karjai alig észrevehetően remegtek; a jegyzettömb lassú táncban hullámvasutazott a mellén. Odakint halkan kopogott az eső az ablakon; tompa dörgés szökött be a feszültség mellé. Nem is vettem észre, hogy mikor kezdett el esni. Az események valahogy egy ragadozó sebességére váltottak. – No, hát nem tőlem hallotta, de – suttogóra fogta a hangját. Egyik kezével eltakarta a száját, és az asztal fölött közelebb hajolt Sloane-hoz, de így is tökéletesen hallottam minden szavát. Sosem értettem, hogy az emberek miért olyan ostobák, hogy azt higgyék, ez a módszer, vagy az ablak felé fordulás a vonaton majd lehalkítja őket.
–, Riversszék kisebbik gyermeke… a lányuk, nos, hogy is fogalmazzak – szabad kezét a halántékához emelte; mutatóujjával félreérthetetlen, körkörös mintákat rajzolt –, sérült. – Nem is vettem tudomást róla, de olyan hévvel haraptam rá a számra, hogy egy vékony patakban kicsordult a vérem. A fémes íz megfogott a két vállamnál, és vadul rázni kezdett. Mostanában csak keserűt érzek – dübörgött a fejemben.
– Sérült? – kérdezett vissza idegen, távoli tónusban Sloane.
– Hát, tudja – ingatta a fejét jobbra, balra az öreg. – Nincs ki mind a négy kereke szegény teremtésnek. – Sloane már nem remegett, hanem szabályosan vacogott. Kezdtem attól tartani, hogy menten összecsuklik a kávézó közepén. – Persze a jó szülei próbálták távol tartani a közösségtől, de az édesanyja halála után csak romlott a helyzet. Michael és Zachary már végig sem tudtak sétálni vele úgy az utcán, hogy ne kezdjen el cirkuszolni.
– Cirkuszolni – kántálta gépisen Sloane. Ajkai tejfehérre sápadtak. Talán már azt sem tudta, hogy mit beszél. A vendég azt hihette, hogy kérdésnek szánta az ismétlést, ugyanis – jó vidéki módjára – nyomban folytatta a fecsegést.
– Nem volt egy szép látvány – vallotta be az idősebb. – Sőt, mondhatnám meglehetősen kellemetlen jelenet volt ez a mindig patyolat tiszta, csendes családnak. No, persze nem állítom, hogy Zachary Rivers habkönnyű olvasmány lenne, de a húgához képest – itt elejtett egy gunyoros nevetést –, igazán nem lehet egy rossz szavunk sem… – Végem volt. Elpattant az utolsó húr is.
           Felpattantam. Az öregnek – bár tisztán látszott rajta, hogy örömest folytatta volna – végre torkára forrt a szó. Sloane továbbra is őt nézte, és nem engem, ahogy a vendége tette. Gyors léptekkel szeltem keresztül a távolságot, így hipp-hopp Sloane mellett termettem.
– Elnézést kérek – Hangom éles volt, mint a nyílvessző. Sloane-ból valósággal sütött a láz; szinte parázslott a levegő a sziluettje körül. – Tévedésből nem helyeztük el a bejáraton a „zárva” táblát. A mai napon nem szolgálunk fel kávét az üzletben.
– De hát a fiatal hölgy éppen most… – Mutogatott vádlón az öreg. Vizes tekintete megállapodott Sloane törékeny, rázkódó alakján. Alighanem most esett le neki, hogy a baristával valami nem stimmel.
– Nagyon sajnáljuk – Ismétlés közben a falapra támaszkodtam, hátha sikerült elvonnom a didergő alakról a figyelmét.  – De egy másik alkalmat kell választania, ha kávét szeretne fogyasztani nálunk. Ha gondolja, esetleg megtekintheti az üzlet könyv kínálatát.
De az öreg már egyáltalán nem hallott engem. Kizárólag Sloane-t bámulta. Szemei kidülledtek a gödrükből; megszállott sávok keretezték az arcát. Rémület fogta el, minta most találkozott volna a saját vétkeinken megtestesült démonjával.
– E-e-ez – hebegte elfúló hangon.
– Uram – szólítottam fel élesen, de szinte meg se hallotta. – Meg kell kérnem, hogy fogja a kabátját, és…
– Ez Ő!!! – szirénázta. –  Ez az ördögi gyermek!
           Mint a krétakarc a táblán – csikorgó zaj repesztette ketté az Angyalok Könnyét. Oldalra kaptam a fejem. Sloane torkából hisztérikus zokogás tört elő. Az utcát heves eső öntözte; a szél vadul csapkodta a zsanérokat, az ablaküvegre dobálta az éles cseppeket.
– Kérem, uram – hajtogattam megszállottan. – Távozzon, most azonnal – Fenébe az illemmel! Ha a szép szavak nem segítenek… Az idős férfihez léptem, felkaron ragadtam, és erőszakkal álló helyzetbe ráncigáltam. Az öregnek meg se kottyant az erőszak. Ujjával továbbra is fenyegetően mutogatott, szájából bő nyáltócsa fröcskölt, mialatt kiabált.
– A POKOLBAN VÉGZED, MAJD MEGLÁTOD – üvöltötte. Sloane eleresztette a füzetet, ami az eső zajához képest néma puffanással landolt a lambérián. Mindkét kezét a fülére tapasztotta. Karom megfeszült, mindkét kézzel az öreg vállára markoltam, a kijáratnál leemeltem a szakadt kabátját a fogasról és cseppet sem finoman felsegítettem a hátára. – A BŰNEIDET JEGYZI A MENNYEI ÍTÉLŐSZÉK, ÉS JUTALMAD AZ ÖRÖK KÁRHOZAT!
           Sloane szemébe égető könnyek szöktek. Íriszei úgy ragyogtak, mint két szentjánosbogár a sötét éjszakában.
– SZÉGYELLD MAGAD, BŰNÖS LÉLEK! – Hiába szakadt odakint, az ítéletidő sem lehet kifogás arra a jelenetre, amit ez az ember produkált. Kíméletlenül az ajtó felé kormányoztam. Egyik kezemmel satuként bilincseltem a csuklóját, a másikkal kitártam az ajtót. A falapot bevágta a vad szél, és az egyik szék támlájának csapódott.
– Az Égiek sosem bocsájtják meg azt, amit a családoddal tettél! Édesanyád az az áldott, jó lélek… – Sloane felsikoltott. A lelkem egy darabja megrepedt tőle. Tele volt fájdalommal, kínnal, iszonyattal. Azon a repedésen belopódzott a gyötrelem; szinte egynek éreztem magunkat tőle. 
           Lendítettem egyet a karomon, és izomból nekiveselkedtem a nagypapa széles hátának. Az öreg bukdácsolt kettőt, de még utoljára visszapördült a lépcsősor előtt.
– A POKOLBAN VÉGZED! Mindketten ott végzik! – fenyegetőzött.
– Nem lesz üres hely a maga bűnei miatt – kiabáltam vissza a zárt ajtó mögül, amit szerencsére már nem hallhatott. Elfordítottam a kulcsot a zárban, aztán leengedtem az összes redőnyt az üzletben.
Mire visszafordultam, Sloane a földön térdelt. Kezeit továbbra is a füleire tapasztotta, és zokogott. Ajkai minduntalan egy újabb sikolyra nyíltak szét, de annak – a kinti viharral szemben – többé nem volt hangja. Az eső magára vállalta helyette a tombolást.

S l o a n e                                                                                                    

Puha. Meleg. Szeretem ezt a két melléknevet. Főleg, ha egyszerre történnek. Főleg, ha az érdes, és a jéghideg után következnek.
Az eső szelíden kopogott a csatornán; kánonban énekelt a csepegtetett kávé pötyögésével.  A bejárati szélcsengő lágy muzsikát játszott a vihar vezényszavára. Az etiópi már jó háromnegyed órája szunnyadhatott az üvegkancsó fenekében, de így is az orromba szippantottam a testes illatát. Kattogott a falióra is, de a másodpercek mintha nem a megszokott időben követték volna egymást. Gillotine bárdként csaptak le újra, újra, és újra. Pici dolgokat észleltem, de azokat mikroszkopikus lencsével. Éreztem a hörgőimet, ahogy sípolva átszűrik a levegőt a bordáim mögött. Éreztem a csendes ütemben hullámzó mellkasomat. Éreztem a lelassult pulzusomat, ahogy meg-megugrik a csuklómnál, valahol a hüvelykujjam ívében. Éreztem a szemhéjam súlyát, amint folyvást fel, majd le redőződik. Az ujjhegyeimet göcsörtös felületen simítottam végig. Szabálytalan spirálok, kis gubancok… Tapintásra egy fa erezetére gondoltam. Egészen pontosan a padlóra.
Innen lentről nézve minden olyan… kicsi volt. Nem is! – óvatosan elfordítottam a fejem –, inkább én voltam kicsi. Így érezheti magát a bogár, aki belopódzik a deszkák között, és elvész a hatalmas bútordzsungelben. A földön ültem; gerincem a szekrény kallantyújának préselődött. A fenekem zsibbadt; biztos nem tíz perce meditáltam már ebben a kényelmetlen testhelyzetben. Bizonytalanul, de egyre határozottabban kezdtem fülelni más dolgokra is. Az eső zümmögése mellett egy – annál puhább hullámzásra.
Az esőzés harmadik napján már temérdek rákot pusztítottak el a házban, s így Pelayonak át kellett gázolni elöntött kertjén, hogy a tengerbe dobálja őket, az újszülött ugyanis lázasan töltötte az éjszakát, ennek pedig, gondolták, csakis a dögszag lehet az oka. – A zengő mélységtől bizsergés söpört végig a tarkómon. Emberi hang volt, mégis… fenséges narrációban közölt. Nagy sokára sikerült megértenem, hogy nem idegen nyelven beszél, mindössze… írott szöveget olvas.
Kedd óta szomorú volt a világ. Az ég és a tenger egyetlen nagy hamuhegy, a márciusi éjszakában csillagporként fénylő parti föveny pedig rohadó tengeri állatokkal elegy sár. S mert a fény még azon a déli órán is, amikor Pelayo a rákok tengerbe dobálásával végezvén visszafelé tartott a házba, igen bágyadt volt, nagyon kellett meresztgetnie a szemét, hogy kivegye, mi az a nyöszörgő és vergődő valami ott a kert végében. Csak amikor egészen a közelébe ért, akkor látta, hogy egy öregember fekszik arccal elterülve a latyakban, és bárhogy erőlködik, képtelen feltápászkodni, mert megakadályozzák hatalmas szárnyai.[2] – Kábán felemeltem az állam, és szaggatottan oldalra fordultam. Úgy éreztem magam, mint egy függő – egy megszállott drogos, aki nem képes kijózanodni, miután a szer kiürül a véréből. Aiden csupán egy szusszanásra ült mellettem, kezében egy karcsú könyvet tartott. Nyilvánvalóan feltűnt neki, hogy figyelem, mégsem torpant meg az olvasásban.
Pelayo e szörnyűségtől megrémülve hanyatt-homlok rohant Elisendáért, a feleségéért, aki éppen borogatást tett a beteg gyerekre, és még sem állt az asszonnyal, míg a kert végébe nem értek. S most már ketten bámulták szótlan rémülettel az égből pottyant testet. Öltözéke koldusra vallott. Feje kopasz volt, csak itt-ott éktelenkedett rajta egy-egy fakult hajcsomó, fogainak nagy része kihullott, s egyáltalán semmi magasztos sem volt benne, ahogyan ott feküdt: mint egy szánalmas, pocsolyába mártott dédapó. Nagy, mocskos, félig megkopasztott keselyűszárnyai pedig mindörökre megfeneklettek a sárban. Addig- addig nézték, olyan figyelemmel, hogy mire ámulatukból felocsúdtak, már meg is barátkoztak vele. Olyannyira, hogy még szólni is mertek hozzá, és ő válaszolt is, igaz ugyan, hogy valami érthetetlen dialektusban, de erős, hajósemberre valló hangon. így azután napirendre tértek a szárnyak bökkenője fölött, és arra a bölcs következtetésre jutottak, hogy idegen hajóról származó magányos hajótörött, akinek a hajója felborult a viharban. – Hallgatni Aident – a súlytalan lebegés illúzióját keltette bennem. A felejtését. Úgy éreztem bármeddig el tudnám hallgatni őt. Akár örökké. De mint minden káprázat, úgy ez az én édes ringatóm is búcsúhoz közeledett. Megéreztem, hisz ismertem az illatát.
A biztonság kedvéért azért áthívták a szomszédasszonyt, aki szakértő volt az élet és a halál minden dolgában, s akinek egyetlen pillantása elegendő volt, hogy tévedésükből kigyógyítsa őket. – Aiden felém fordult, mikor kimondta az utolsó mondatot:
Angyal ez.
           A pont jelképes leütése kínos csendet borított közénk. Mielőtt rosszul érezhettem volna magam, vagy ügyetlen témákon töprenghettem volna…
– Ki fog hűlni. – A mély orgánum megcirógatott, mint a legfinomabb kasmírból szőtt takaró a téli éjszakán. Visszafojtott könnyek kaparták a torkom, mikor feleszméltem, hogy tényleg egy bögrét szorongatok a markomban. – A kakaód – magyarázta kedvesen Aiden, de én más se csináltam, csak sután pislogtam rá. A lábaink, mint párhuzamos egyenesek, egymás mellett sorakoztak – de ameddig az enyémek alig tették ki a fél utat, addig Aidené egészen a pult túlsó feléig nyújtóztak. Egy elegáns szarvas lábai.
– Meleg volt egyáltalán? – Próbáltam lazának hangozni, de erősen kétlem, hogy egy rohamot végigmozizó srác elhiszi még rólam valaha – nem, hogy laza –, egyáltalán, hogy normális lehetek.
– Hajtsd fel – tanácsolta, és én vakon engedelmeskedtem. A csokis tej hidegen végigcsorgott a torkomon, de nem bántam. Így is messze ez volt a legjobb kakaó, amit az Angyalok Könnyében fogyasztottam.
           A bögre fala még langyos volt, a gyomra viszont üres. Így éreztem magam én is. Felvillantak bennem az elmúlt óra eseményei, de mellette észveszejtő űr tátongott. Bármit megtettem volna azért, hogy valamilyen módon kitörölhessen a történteket. A cenzúra se lett volna rossz. Szokatlan módon nem az zavart, hogy Aiden látott… olyannak. Magam előtt tartottam kínosnak a dolgot. Régen találkoztam már ezzel a Sloane-al, és mérhetetlenül szégyelltem őt.
– Mit olvastál? – tettem fel az első kérdést, ami valóban érdekelt, és amit nem tartottam erőltetettnek.
– A jó öreg Gárcia – Meglebegtette a karcsú kötetet, aztán az ölébe fektette. – Kölcsönadom, ha kíváncsi vagy a befejezésre.
– Egy angyal sorsa mindig keserédes – mormoltam, de Aiden eltökélten vágott vissza.
– Ne ítélkezz, ameddig nem olvastad el az utolsó sorokat. – Újabb csönd. Annyi mindent akartam mondani, mégis azt kívántam, bár egyedül hagyna. Bárcsak özönvíz tombolna odakinn, vagy bármilyen pusztító katasztrófa, amiről szabadon diskurálhatnánk. Azt hittem, hogy soha nem tudunk természetesen megszólalni egymás társaságában, amikor…
– Volt már Adidas csukád? – bukott ki Aidenből a kérdés. Megütközve pislogtam rá. Nem nevetett, de ettől még nem sikerült választ csiholnom a számára. Csak tátogtam, mint egy hal; ez volt a maximum, ami tőlem telt.
– Áh, nem – állapította meg helyettem. – Te is olyan Converse-es fazonnak tűnsz, mint én.
– Miért… kérdezed? – hebegtem.
– Valami frankó futócipőt keresek – magyarázta –, de még nem próbáltam egyet sem, te meg olyan… atletikus alkatnak látszol. – Nem tudom hol bontott szárnyakat, fogalma sincs hol bujkált eddig, de hullámzó nevetés buggyant ki belőlem. Egyre hangosabban, egyre erősebben; nem bírtam gátat szabni a sodrásának. Sós íz némított el; fogalmam sincs, hogy a jókedv mikor csapott át pityergésbe.
           A következő pillanatban a csupasz karomra egy meleg tenyér pihent. A kis szőrszálak a plafon felé meredtek, amikor tudatosult bennem, hogy mi is történik. Nem érintett még túl sok fiú, így nem rendelkezem jelentős tapasztalattal, de pár következtetést sikerült levonnom. Ez a kéz nem olyan volt, mint a bátyámé. Zack bőre érdes; körmét fekete sávok koronázták, ízületei vörösen izzottak a hajlatoknál. Ez a kéz karcsú volt, finom, és makulátlan. Egy művészé. A hosszú ujjak olyan kecsesen, olyan finoman fonták át a karomat, mintha egy törékeny galamb volnék. Fenséges volt képnek lenni egy ilyen keret ölelésében. Szinte tiltott. A szemeim elidőztek egy darabig a sápadt bőrön. Nem erre a karjára varrták Aiden tetoválását; jobbját egyedül az erek hálózata szőtte be. Mint a szabadban az eső, lassan elcsendesedtem. Ez a gesztus többet adott, mint egy simogatás, egy ölelés, vagy egy negédes szó.
Loanie – A nevem nem volt több egy sejtelmes suttogásnál. Abban sem voltam biztos, hogy valóban hallani véltem. Távolról csilingelt, valahonnan a gyerekkorunkból. A léckerítések mögül, a régi kertünkben. Akkortájt lehetett ilyen rohamban részem. Ez csalhatta a fülembe a becenevet, mint esetemben a zöld szín a keserű ízt.
– Gyengének lenni emberi dolog – Ez már jóval igazibbnak tűnt, és garantáltan a jelenben hangzott el. Nem csak azért, mert határozottabban visszhangzott az üres térben, de az volt a benyomásom, mintha már találkoztam volna ezzel. Amikor eszembe jutott, hol, milyen környezetben, elmosolyodtam:
Én jedi vagyok – szavaltam hűségesen az idézetet –, tudom, hogy jobb vagyok ennél. – Aiden mellkasa megrázkódott, amikor felismerte a párbeszédet a Klónok támadásából. Ha a bögre nem is, az én belsőm csordultig telt. Kibélelte a jókedv, a humor, és a törődés.
            Ezúttal jólesett a csönd. Úgy is, hogy a saját számlámat terhelte. Kényelmes volt, és meglepően természetes. Se Aiden, se én nem akartam beszélni, holott neki biztosan akadtak volna kósza témák a zsebében. Azon kaptam magam, hogy biztonságban vagyok: védve a démonok karmai elől, egy szilárd erődítmény mögött rejtőzve. A legjobb testőr oltalmát élvezve. Forró hála égetett.
– Aiden? – A szó kacéran bizsergette a torkom a hallgatás után. Aiden nem felelt, de a fejét kissé az én térfelem irányába billentette, így tudtam, hogy figyel rám.
– Mi a címe? Úgy értem… mi a címe annak a Guster számnak, amit korábban említettél? – Aiden oldaláról sóhajjal kísért mozgás érkezett. Egy mosoly zaja.
Rainy day. – Frappáns, alkalomhoz illő. Minden kétséget kizáróan ez a válasz adta meg a bizarr keretét a mai, zűrös reggelnek. Így érezhette magát szegény Alíz, miután nem sikerült zöld ágra vergődnie a Bolond Kalapossal, meg a Fehér Nyúllal, és az út végén mégiscsak rá kellett csodálkoznia, hogy ő lóg ki a díszes társaságból. Talán mégis neki ment el az esze.
– Aiden? – szaladtam neki ismét, ő pedig ezúttal így szólt:
– Tessék? – Alighanem érezte, hogy ezúttal más jellegű téma következik, mint egy együttes dalának a megtárgyalása. Az ölemre bámultam, ahol szorosan egymásba kulcsoltam az ujjaimat, mintha imádkoznék. Aiden lekövette a mozdulatot. Úgy éreztem a bőröm alá szivárogni a pillantását, amilyen élénken korábban a pulzusomat is. Bátorságot szívtam az orromba az etiópi illata mellé. Felemeltem az állam, és elmerültem a zöld ragyogásban. A nyelvemen – egyfajta Pavlovi reflexként – keserű íz robbant szét.
– Ne mondd el Zacknek – Nem az lepett meg, hogy ezt kértem. Még az sem, amit ezek után hozzátettem. Hanem, hogy milyen elsöprő félelemmel mondtam ki: – Kérlek.




[1] Utalás a Csillagok Háborúja c. filmre.
[2] részlet Gabriel García Márquez: Öregúr, hatalmas szárnyakkal c. novellájából. Csuday Csaba fordítása.




 
 
 
Higurasi Haruka on March 10th, 2017 05:01 pm (UTC)
Jaj, annyira örültem, már napok óta minden este néztem, hogy mikor jön, és már most olvasnám tovább ^w^ A Rózsabogakak hangulata ragadós. Olyan, mint a csoki, nem bírod abbahagyni :D

Eddig is szerettem Aiden és Sloane szóváltásait, de mindig vannak bizonyos részek, amik elvarázsolnak. Most ez volt az egyik:

"– Miért mártogatod a lábad a pocsolyába – kérdeztem váratlanul –, amikor a tenger mellett laksz? – Sloane arcán különös érzelmek vendégeskedtek. Részint a töprengés, részint a saját elmebajomról való találgatás szomszédai.
– Szótár kellene hozzád – Nem volt szemrehányó, csak – ahogy korábban megjegyeztem – nyúzott.
– Képes vagy instant kávézni – mutattam előre szinte vádlón –, amikor körül vagy véve egzotikus tájak ízeivel?
– Nem vagyok válogatós – grimaszra biggyesztette a száját, mintha egy nyalókával tette volna. Nem nézett rám, helyette az üres bögre karimáját karcolgatta a körmével. Valami részlet sántított a mondókájában. Nem volt gyakorlott hazudozó, rajtam kívül is, bárki megállapíthatta volna. A saját térfelemig érződött a gyenge manőver sistergése.
– Ennek nem a válogatáshoz van köze – Elnyújtóztam az asztalomon. Karjaim, mint az indák: egymásfa fonódtak, és végül a felsőbbre fektettem az államat. – Csak akkor lehet kiforrt az ízlésed, ha mindent megkóstoltál. Édeset. Sósat. Savanyút. – Arca ismét különböző színekkel játszott. Látszólag ingoványos talajra kalandoztam. Más embereket egy haláleset, egy betegség, vagy egy katasztrófa zaklatott fel. Sloane-t nem. Őt a hétköznapi, természetes dolgok hozták zavarba.
– Mostanában csak keserűt érzek."

Szeretem, mikor beszélnek a szavak. Mikor életre kelnek és süt belőlük a mögöttes tartalom. Meg kell fejteni őket, akárcsak az embereket.
Ellenben, mikor Aiden egy dalhoz hasonlította Sloanet, az annyira egyszerűen, hétköznapian romantikus volt. Sokan nyálasnak mondanák, de ahogy Aiden értette az nem volt az. Annak tényleg jelentése volt. Nem csak egy félvállról odavetett csajozós szöveg.

A vége után viszont megesz - mit megesz, egyenesen felfal - a kíváncsiság! Mi történhetett, ami ilyen... szélsőséges reakciót váltott ki az öregből? Mondjuk, a katolikus emberek hittel kapcsolatos nézeteivel sosem találtam a közös nevezőt, de ez azért már mégiscsak túlzás. Isten nem áld meg, az ördög pedig nem vár a pokolban, az embereket nem szállja meg semmi, egyszerűen csak betegek, vagy épp másképp működnek, mint a nagy átlag.

Sloane reakciója sokkal érthetőbb volt, még úgy is, hogy egyelőre csak a jéghegy csúcsát kapizsgáljuk. Testközelből csak szorongásos rohamokban van tapasztalatom, de sokat kutakodtam már pszichés betegségek témakörben, olvasni és írni egyaránt szeretek róluk. Nagyon tetszett, ahogy leírtad :D
De Aiden reakciója volt, ami a leginkább megfogott. Sehol nem találkoztam még olyan férfival, aki így reagált volna le egy ilyen ijesztő látványt. Mert egy ilyen roham ijesztő. Aiden viszont nem akadt ki, nem kezelte máshogy a történtek miatt, egyszerűen csak kedves volt. Nekem sokkalta enyhébb rohamaim voltak, de akkor is ez a csendes támogatás volt az, amire szükségem volt.

Nagyon-nagyon, és még milliószor is nagyon várom a folytatást *w*

Jó hétvégét Neked <3
uchi90: Readinguchi90 on March 14th, 2017 01:43 pm (UTC)
Szia ^^

Annyira jól esik, hogy így vártad, köszönöm!
Bevallom, nekem is nagy kedvencem lett. Nehéz volt elszakadni a japán világtól, meg Kamakurától, de szépen lassacskán megtörtént. Egyik nap még rózsákról fantáziáltam, aztán "színeket éreztem", nevek lettek az ötletek helyén, és amikor már a falamra nem fért több ötlet, akkor határoztam el, hogy oké, legyen, leírom :D Sokat vacilláltam egyébként, hogy hány nézőpont legyen. Sokszor éreztem és érzem azt, hogy túlvállalom magam a néggyel, mégis... nem tudom másként elképzelni. Csak kizárólag Sloane-t unalmas lenne írni, emellett dr. Gavreel nagyon kell, hogy olyat lássatok, amit még a bátyja sem tud róla. Mindamellett, akit sosem "veszítenék el", az Zack. Elképesztően jó érzés írni őt. Talán vele szoktam meglenni a leghamarabb :D

Elkalandoztam... szóval tényleg nagyon hálás vagyok! Biztos neked is nehéz mást olvasni tőlem, és hihetetlenül jól esik a bizalom, és a kitartás, amivel nyitottál - velem együtt - az új irány felé ^^

Szeretem ezt a Slo-Aiden részt, amit kiemeltél ^^ Mindkét fejezetet jó volt megírni, főleg a Gárcia idézetekkel kitűzdelni, ami középiskolásként olyan nagy hatással volt rám.

Igen, a dalnak itt különösen jelentőségteljes szerepe volt. Nem derült ki, hogy pontosan "miért" ezt Gustert emelte ki Aiden, de ha meghallgatod, akkor talán már te is sokat sejthetsz abból, hogy mi ragadta meg, mi volt az, amiért Loanie-hoz hasonlította azt. Sokat jelent nekem az a szám, és valahányszor belehallgatok, nekem is Sloane karakterét körüllengő hangulat az, ami a gondolataim közé kúszik. Bár, ez egyfajta "betegség" nálam, mint a Meteoroidoknál a Red. Ők Hideo meg Chie bandája, ezért ha oda "kapcsolok", máris a deszkán ülök a szentély körül ^^ :D

Szépen lassan fény derül mindenre, remélem kellően tudom adagolni majd az infót :) Még mindig sok anyagom kering a szobámban, füzetemben, telefonomba, de kezd összeállni a fejemben, és azt gondolom, ez pozitív kezdet :D Látom a fényt :D

Örülök (nagyon-nagyon), hogy tetszett Slo reakciója. Több átíratom volt rá. Az első szélsőséges volt, ami ebben a "korai szakaszban" túlzásnak hatott, ugyanígy Aiden válasza is. Azt is átírtam végül. És milyen jól tettem, tekintve, hogy a bétám, és Te is pozitívan jeleztetek vissza :) Valóban, ahogy Te is írtad, az emberek általában nem tudnak hogyan kezelni egy efféle szituációt. Félnek, ódzkodnak, satöbbi. Akinek nem volt testközeli élménye, az bizony a háttérbe húzódik, és várja, hogy helyette oldják meg. Nem az ő felelősségük. Kezdjen vele valaki, bárki, amit akar. De Aiden talán akkor is ilyen marad, ha többen vannak jelen. Nem várt volna másra, hogy cselekedjen. Ez sejteni engedi róla, hogy rendkívül művelt, és még sok más dolgot is, amit előre nem szeretnék spoilerezni.

Köszönöm, hogy olvastad, és a szavaid segítségével újra átgondolhattam / élhettem ezt a részt :)

Szép tavaszi hetet Neked! <3